(Boris Vian - Szívtépő)
Ha az angolszász filozófia XIX. század végi és XX. század nagy részében fennálló trendjétől indulunk neki e könyv értelmezésének, talán elsőre még a horizont távolában sem tűnik fel maga a regény. Ettől függetlenül, talán még is itt kell kezdenem, hisz a számomra jól látható végcél megköveteli, hogy egy olyan gondolatmenetbe kezdjek bele, mely valahol innen indul. Egészen pontosan, onnan, hogy mi is a nyelv valójában.
A válasz természetesen hosszú tanulmányokat, egész életműveket kicselezve valószínűleg az örök homályba vész, de számunkra éppen elég egy hevenyész „definíció”, mely a kezdő lökést megadja. Ez pedig az lenne, hogy a nyelv az „objektív” valóság reprezentációjának reprezentációja, vagyis az észlelt jelenségek belsővé tételének elnevezése, és visszaadása. Vagyis egy eszköz, mellyel képesek vagyunk a közösnek vélt valóságot reprodukálni egymás számára (természetesen a saját szűrőinken keresztül).
Ez persze még sehová sem vezet, hisz ha azt mondom, hogy fájdalmat érzek egy szerettem elvesztése miatt, ugyan ki merné azt mondani, hogy tudja (ténylegesen tudja), hogy mi játszódik le bennem. Az egyetlen megoldás, mely ebben az esetben felvetődik nagyjából ugyanebben az időben a pszichoanalízis, mely ezen belátás ellenére megpróbálkozik a másik fejébe behatolni.
A módszer, azaz a dívány és a véget nem érő beszélgetések mindenki előtt ismertek, abban viszont nem vagyok teljesen biztos, hogy ennek miértje is teljes mértékben világos lenne. Szóval, hogy egy újabb lépést tegyek a Vian alkotása felé, felteszem, hogy a Freud elképzelése, egy olyan irodalmi alkotás létrehozása páciens és orvos között, mely egy metaforikus nyelvvel közelebb viszi az előbbit az utóbbihoz (vagy persze egyszerűen csak a két embert egymáshoz).
Ezek alapján úgy tűnik, egymáshoz való közelebb kerülés egy „irodalmi nyelven” keresztül lehetséges, ha úgy tetszik a saját fejünkből való kitaláláshoz, azaz a másokhoz való eljutáshoz valami több kell, mint ami a hétköznapi csevegések, beszélgetések nyelvében benne van. Ha úgy tetszik szimbólumokra van szükség, melyek ha nem is teljes mértékben, de sokkal közelebb állnak a „gazdájukhoz”, mint a (Nietzsche által meglátott) rettenően pontatlan, általánosító nyelv.
Persze e roppant hosszú bevezetéssel még nem mondtam semmit a regényről, mely Boris Vian utolsó alkotása. Semmit nem mondtam Holtottóról, Angelről, Klementináról, Dicsőságról vagy a gyerekekről. Egyszóval nem említettem (és nem is akarom) a kézen fekvő értelmezéseket, melyekből életrajztól átitatott sorok keveredése a sci-fi világának első szárnybontogatásaival bukkanhatna elő, esetleg a különböző vallásokra való utalások között megférő szerkezeti elemzések bújhatnak el.
Szándékaim viszont, mint reményeim szerint látszik is sokkal költőiebbek ettől. Hisz ha azt a kijelentést teszem, hogy az én olvasatomban egy lejátszódó pszichoanalízis adja a regény cselekményét, az talán merészebb és szárnyalóbb is, mintha a sorok között elveszve próbálnám keresni a szerzőt, esetleg a szöveg sorról-sorra való visszamondásából megfejteni azt (persze nem mintha ezek akármivel is rosszabbak lennének, mint az én próbálkozásom).
No de mielőtt megpróbálom bizonyítani az igazamat, lássuk is, hogy mivel állunk szemben. Adott egy anya (Klementina), ki éppen 3 gyermeknek hoz világra (Joël, Noël, Citroën), s a fájdalomban úszó teste és elméje eltaszítja magától férjét (Angel). Ebben a pillanatban tűnik fel egy pszichológus (Holtottó), ki kezdő elmegyógyászhoz mérten e ki tudja hol található faluba jön tapasztalatot szerezni. S hogy ez a hely roppant termékeny talaj lehetne a számára az biztos. Az ellenállás, amivel szembe találja magát szinte hihetetlen.
Anélkül, hogy tovább haladnánk a történetben (s ezzel lelőnék sok-sok poént, melyért tényleg érdemes elolvasni a regényt), egy-két kulcsmozzanaton keresztül szeretném alátámasztani az érvelésemet. A legfontosabb talán Dicsőság (azaz a lelkiismeret, vagy éppen egy lelki szemetesláda) lecserélése a pszichológusra. Illetve az ellenállás, mely feltörését csak az egyre szürreálisabb eseményekbe való fordulással sikerül feltörnie Holtottónak. Esetleg a karakterek egysíkúsága, melyek közösen adnak ki valamit, s szinte párba állíthatóak.
A legelsőt gondolom nem nagyon kell magyaráznom, hogy valaki hogyan válik a pszichoanalízis rabjává, s hogy agyturkászához rohan szinte minden problémával, bajával, bánatával. A máso- dik számomra egyértelműen a fentebb említett műalkotás (metaforikus nyelv) kialakulásának eredménye. A „jellemek” pedig azok az „archetípusok”, melyek dimenziótlanságából összeáll valami, melyet személyiségnek nevezünk, mely (ha megfordítjuk ezt a folyamatot) az értő „orvos” előtt alkotóelemeire bomlik, s így könnyedebben látja át a képet, s a „hibás” részeket.
Tehát ha a korábban elmondottakhoz lépünk vissza az én olvasatomban a regény egy pszichoanalízis leírása egy nagyon érdekes szemszögből, hisz azzal, hogy a munkát végző is része lesz az egész képnek, a kijelölt tér nem lehet más, mint a páciens reflexiói. Vagyis a kapott történet a kezelt fejében való barangolás, a „beteg” egy kissé kicsavart szemszögéből.
Persze elsősorban nem e miatt kell elolvasni a regényt, hanem annak szellemessége és stílusa miatt. Bár ha emiatt kezdünk neki, akkor annyira számíthatunk, hogy arra a kérdésre, hogy sikerül e kijutni a „főszereplő” fejéből, vagy saját magát zárja be oda választ kapunk. De ez csupán mellékes a Vian zsenije mellett, hisz a mű olvasása után talán mindez csak üres fecsegésnek tűnhet valamiről, mit nem lehet letenni.