(Lars von Trier - Manderlay)
Míg Lars von Trier a Dogvilleben az amerikai társadalom elzárt kis közösségeit vette szemügyre, s halálos ítéletét könnyen rótta ki rájuk, addig a Manderlayben egy másik társadalmi réteggel foglalkozik, de nagyon hasonló módon. Formailag a film semmit nem változik, ugyan azon elvek mentén teremtődik meg a film tere, mint a Dogvilleben, s ezekkel kapcsolatban nagyjából ugyan azokat a dolgokat is kell értenünk, mint a másik esetben.
Tartalmilag is hasonlatosnak tűnhet a film, hiszen az omnipotens narrátoron keresztül (ki valószínűleg magának a rendezőnek a hangja) feltárulkozó cselekménye ismét egy kísérlet mentén zajlik, melyet most Tom (a Dogville filozófus archetípusa, Paul Bettany) helyett maga Grace (Bryce Dallas Howard) hajt végre. Lehet, hogy elsőre a prezentáció nagyon messze áll egymástól, de valójában közös tőről származnak, hiszen mint ahogy Tom is egy közösséget akar megnyitni egymás és a világ felé, ugyan úgy Grace is ezzel próbálkozik az anakronisztikusnak tekinthető Manderlayben.
Hiszen Manderlayben az idő 70 évvel (a film eseményei előtt) ezelőtt megállt, s a rabszolgaság még ma is virágzik e apró közösségben. Grace megérkezésével viszont minden felborul, s a szabadság, a demokrácia szelleme lebegi be a birtokot (legalább is látszólag), mely sok nehézségen keresztül végül látszólag révbe ér, de csak egy pillanat erejéig, mert ahogy a színfalak leomlanak minden világosság válik.
Igaz, hogy előzetesen ugyan azokra a szempontokra utaltam a formával kapcsolatban, mint a Dogville esetében, de ez így pontosan nem igaz, hiszen, ellentétben a Dogville-vel itt nem látható át minden, a stilizált környezet már nem arról árulkodik, hogy minden pontosan az aminek látszik. Olyan titkok vannak a gyapot földekben elásva, melyeknek a felszínre kerülése tönkre kell, hogy tegyen mindent. S lényegileg meg is teszi, hiszen Grace sikeresnek tűnő kísérlete talán még mélyebbre ássa vissza Manderlayt, mint amilyen mélyen eredetileg volt.
Hogy ez így ne legyen igaz, arról ismét a záró képsorok (ismét dokumentarista fotók és persze Bowie Young America-ja) és a narrátor gondoskodik. Hisz egyfelől Grace jót akar, s segítő kezet nyújt (ajándékot hoz a rabszolgák közzé), melyet nem fogadnak el, sőt tudtában a dolgok állásának hátra csavarják, s azzá változtatnák amilyenre nekik szükségük van. Másfelől viszont tisztában vannak vele, hogy sem ők (ahogy ki is mondják), sem a világ (lásd a felakasztott férfit) nincsen felkészülve az eljövetelükre.
Mindezekkel pedig Trier újra ostoroz, s moralizál, hiszen Grace jóakarata nem áll összhangban a valósággal. Lényegileg varázsütésre várja a változást, s semmivel nem lesz jobb, mint azok kik ide hurcolták egykor a rabszolgákat. Erővel küzd a szabadságuk mellett, melyet sem ők, sem a világ nem akar. Mert valójában nem a tömegek döntöttek, hanem az erő és a hatalom, mely úgy véli ő jobban tudja, ő jobban látja, s a demokrácia véleménye szerint (esetünkben) a kivezető út. De a kérdés, hogy ők mit akarnak soha nem hangzik el.
A Manderley mint látható kevésbé sokkoló, ám talán még komolyabb témát boncolgat megfelelő morális értékekkel (mely azért talán nem annyira meglepő Trier-től), s a Dogville-vel együtt már majdnem kirajzolja az alapot (s adja egyúttal a kritikáját is) melyre a szabadság földjét felépítették. Tehát semmi más dolgunk nincsen, mint várni, hogy Trier befejezze a történetet, s a Washingtonban elmesélje a végső tanúságot, reményeim szerint minél hamarabb.
