Colere

(Lars von Trier - Manderlay)

Míg Lars von Trier a Dogvilleben az amerikai társadalom elzárt kis közösségeit vette szemügyre, s halálos ítéletét könnyen rótta ki rájuk, addig a Manderlayben egy másik társadalmi réteggel foglalkozik, de nagyon hasonló módon. Formailag a film semmit nem változik, ugyan azon elvek mentén teremtődik meg a film tere, mint a Dogvilleben, s ezekkel kapcsolatban nagyjából ugyan azokat a dolgokat is kell értenünk, mint a másik esetben.

Tartalmilag is hasonlatosnak tűnhet a film, hiszen az omnipotens narrátoron keresztül (ki valószínűleg magának a rendezőnek a hangja) feltárulkozó cselekménye ismét egy kísérlet mentén zajlik, melyet most Tom (a Dogville filozófus archetípusa, Paul Bettany) helyett maga Grace (Bryce Dallas Howard) hajt végre. Lehet, hogy elsőre a prezentáció nagyon messze áll egymástól, de valójában közös tőről származnak, hiszen mint ahogy Tom is egy közösséget akar megnyitni egymás és a világ felé, ugyan úgy Grace is ezzel próbálkozik az anakronisztikusnak tekinthető Manderlayben.

(Lars von Trier - Dogville)

Lars von Trier talán a legprovokatívabb és legöntörvényűbb rendező mind közül, kiket a filmművészet fel tud mutatni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy minden kísérletet, mely megpróbálja beskatulyázni könnyed eleganciával kerül ki, úgy, hogy az egy pillanatra sem sérti alkotásainak művészi értékét. Talán fölösleges felsorolni mindent mely a Dogville előtt készült, bár igaz, hogy a nézők-kritikusok-filmkészítők szentháromságát már e mű előtt elnyerte, de hogy ezzel robbantotta a legnagyobbat az kétségtelen.

Így térjünk is rögtön Grace (Nicole Kidman) vagy Dogville drámájára (előszóban és kilenc jelentben), melyet nehezen lehetne kezdeni a történet felvázolásával, hisz már a nyitó kép olyan sokkot okoz, melyre eddig film talán még nem volt képes. Nem brutálisról, nem hatásvadászatról kell beszélnünk, hanem az ürességről, vagy inkább minimalizmusról. A szűkre szabott főcím után egy város körvonalait látjuk, melyet értsünk szó szerint. A madártávlat egy fekete alapra krétával felrajzolt városka képét fogja be, mely az egész film terepét adja. Minden csupán stilizáltan jelenik meg (a házaktól, a bányákon keresztül egészen a kutyáig), s így az egész átláthatóvá, áttetszővé válik, mely rögtön kulcsot kínál a filmhez.

(Takeshi Kitano - Sonatine)

Takeshi Kitano ismert figura már erre felé is. Filmjei a messzi keletről könnyedén jutottak el hozzánk, s bár időnként kicsit messze állnak tőlünk, a megközelítésük még sem tűnik lehetetlennek. Hisz nem rugaszkodik el annyira sem az erőszak, sem a lírai képek megjelenítésben filmjeiben, mondhatni egyszerre japán, s eukonform. A Szonatina talán a legismertebb mind közül, hisz könnyedén fésüli össze munkásságát alig másfél órában.

A cím, „a kis szonáta” egy ismert zenei műfaj, melyben három tétel követi úgy egymást, hogy a két szélső egymás pandanja. Tehát a film szerkezetében ezt követi, hiszen két erőszakban tobzódó részlet közzé ékelődik egy líra betét. Illene talán itt megemlíteni, hogy a japán mozi (sőt talán az egész távol keleti) egyébként is rendelkezik bizonyos zeneiséggel (áldjuk Adorno nevét, hogy ezt megtehetjük), mely ha nem is minden esetben, de gyakran és elég nyílván valóan jelenik meg a vásznon. Ebben az esetben mindez egy jakuza történet keretei között valósul meg, amely során Murakava (Takeshi Kitano) drámájának lehetünk tanúi.

(Joshuea Brend, John Falsey  - Northern Exposure)

Joel Fleischman doktor (Rob Morrow) nem akart Alaszkába menni, sőt mondhatni annyi szüksége volt minderre, mint egy púpnak a hátára. De orvos akart lenni, s ezért akármire képes volt, még egy (nagyon) északi kórház ösztöndíját is elfogadni, s vállalni, hogy diploma után nem New Yorkban kezdi el karrierjét. Persze nem okozott volna neki olyan nagy problémát a kényszernyaralás, ha az intézmény fogadja, s nem passzolja tovább az isten háta mögötti kisvárosba, Cicelybe.

Cicelybe, mely talán a legkülönösebb város mind közül. Bennszülöttek és bevándorlók élnek e kis településen, melyet mellesleg Maurice J. Minnifield (Barry Corbin) ex-NASA-s (igen ő volt az űrben) asztronauta alapított, hogy saját városában nyugodtan élje le életét. Feleséget is szerzett magának, Shelly (Cynthia Geary) személyében – ex-szépség királynő - , de őt valamikor társa (mármint az alapításban) Hollinger Vincoeur (John Cullum) – kocsmáros, polgármester (mintha a vadnyugaton volnánk) elszerette tőle, s azóta egymáshoz sem szóltak.

Egy magányos férfi a véletlentől vezérelve érkezik meg a városba valahol a világ vége közelében, ahol két banda vívja harcát a hatalomért. A „történet nélküli” jövevény felborítja a kényes egyensúlyt, s úgy tűnik az egyik fél végzete a közelben lappang, hogy kié viszont csak az idegen döntheti el. Ő viszont nem kötelezi el magát, s őket egymás ellen kijátszva, középen lavírozva saját érdekeit tartja szeme előtt. Majd valahogy az egész személyes ügyé válik (persze mindig nő van a dologban), s az igazság (vagy a halál – ízlés szerint) angyalaként lecsapva szabadítja meg a várost.

Ha valakinek nem lenne ismerős e nagyon vázlatos történet, akkor feltehetőleg még nem akadt bele egyik filmbe sem, melyet Kurosawa ötletéből forgattak. Hiszen miután Akira Kurusawa 1961-ben elkészíti a Testőrt, Sergio Leone három évre rá ugyan ezzel a kerettel megalkotja a spagetti western fogalmát (Egy maroknyi dollárért), s végül Walter Hill 1996-ban újra előveszi a magányos „igazságosztó” történetét (Az utolsó emberig), mely azért első ránézésre már csupán egy új korba helyezett remake, alaposabban szemügyre véve viszont semmiképpen nem kell nagynevű elődei mögött kullognia.

(Robert Altman - MASH)

Furcsa próbálkozásnak hathat egy háború szörnyűségét humorral feloldani, főleg, ha a háború konkrétan meg sem jelenik egy filmben. Altman MASH című filmje viszont könnyedén megbírkózik e feladattal, s habár itt ott néhány formai problémát tételezhetünk, az alkotást időnként mindenképpen megéri leporolni időnként. Már csak azért is, mivel az amerikai filmgyártás mostohagyermekként kezelt koreai háborúról, szint csak ez az egyetlen értékelhető alkotás.

A film két erős idézettel (Douglas MacArthur hadseregtábornok pufogása, s Eisenhower „Elmegyek Koreába”) kezd, majd rögtön beleveti magát az epizodikusan felépítő történetbe, melyek inkább tűnnek egy tv sorozat epizódjaink, mint kerek egész mozinak. Ezeknek során betekintést nyerünk a háborúba, a nélkül, hogy egyetlen képkocát is konkrétan megtekinthetnénk a csatákból.

(Ron Howard - Angels & Demons)

Az Úr 2009. évében végre megérkezett a mozik vásznára a film mely végre lerántja a leplet a Vatikánról, s olyan összeesküvésre mutat rá, mely igaz nem mérhető elődje (vagy utódja) léptékeihez, de mondanivalójában épp úgy elgondolkodtató, mint Dan Brawn másik bestsellere. Kezdhetnénk kissé ironikusan az Angyalok és Démonok filmes adaptációjával való foglalkozást, mert az összesküvés elméletek (a Római Katolikus egyház háza tájáról) koronázatlan királya újra a mozikban robbant.

Ezúttal Robert Langdon professzor (Tom Hanks) viszont nem az egyházat támadja, hanem éppen azt próbálja megmenteni (persze több tízezernyi ártatlannal egyetemben) a pusztulástól. Feladata, hogy az elfeledett Illuminátusok hagyatéka (vagy inkább Galilei jegyzetei illetve Bernini szobrai)  mentén rátaláljon egy bombára (antianyag, s a Vatikán csak por és hamu), s négy bíborosra pár óra leforgása alatt. Szimbólum kutatónk persze rögtön beleveti magát a lehetetlennek tűnő küldetésbe, s segítségül egy fizikus álcájába bújt (vagy valami hasonló, mert hogy elmondja, de hogy pontosan mi az ne tőlem várjátok) gyönyörűséget kap, Vittoria Vetrát (Ayelet Zurer).

(J. J. Abrams - Star Trek)

A feldolgozások ideje leáldozóban van filmes berkekben, ami talán nem is olyan nagyon-nagy baj. Az újrakezdés, mint új trend viszont még elég gyerek cipőben jár, hogy messze menő következtetéseket vonjunk le belőle (a kép egyébként is felemás, néhány fantasztikusan jól sikerült alkotás mellett csapnivalóak is akadnak). A legújabb ide csoportosítható alkotás nem kis feladatot vállalt magára, hisz talán a legnagyobb rajongó táborra büszkélkedhető sci-fi mozit indította újra a kezdetektől.

A Star Trek nem egyszerűen egy film, sorozat, s ezernyi más formába öntött üzlet, hanem azon kevés űrhajós jelenségek népszerűbb változata, mely inkább tudomány, mint fikció (na jó ez így kicsit erős, de talán mégis helytálló). Nos ezzel a J. J. Abrams munkája gyökeresen szakít, ami minden fanyalgásom ellenére nem tett rosszat a USS Enterprise-nak és legénységének. Szóval az újragondolt Kirk kapitány, Spock meg a többi ismerős új kalandok felé repülnek űr szekerükön megújult külsővel és belsővel.

(Sidney Lumet - Before the Devil Knows You're Dead)

Egy fergeteges szex jelenettel nyitunk (Marisa Tomei és Philip Seymour Hoffman), majd a hiú ábrándnak tűnő cél után, egy rablás képei következnek. Az események viszont nem várt fordulatot vesznek, s mind a rabló, mind az eladó az „ördögé” lesz. A továbbiakban megismerjük a rablásig vezető utat, s annak utóéletét, s egy családi dráma bontakozik ki e közben szemeink előtt, melynek szálai az emberi lélek olyan húrjait pengetik meg, amelyek kétségtelenül a keresztény főbűnök hatáskörébe tartoznak.

Talán így adhatnánk meg legkönnyebben Sidney Lumet (12 Angry Man, Serpico, The Morning After) 2007-es mozijának a velejét. Persze az időben felszabdalt, s zseniálisan felépített történet ettől sokkal bonyolultabb, s szerteágazóbb. Hisz az elején egyszerűen félresiklott rablásnak tűnő eset mögé Kelly Mesterson scriptje olyan lélekrajzokat biggyeszt, melyek méltán kiérdemelhetnék 2007 egyik legnagyobb dobásának járó díjat. Hogy mégsem így történet, az csupán annak köszönhető, hogy mind Lumet, mind a keze alatt dolgozó színészek enerválttá válnak a végére, s a történet is kicsit összecsapottan záródik le.

(George Lucas - THX 1138)

Lucas nem régen lett 65. Na jó, tudom, hogy ez már nem sokakat érdekel, s a South Parknak teljesen igaza van, hogy akként ábrázolta, amiként meg is érdemelte. Viszont van egy filmje, mely még minden előtt készült (s most ne említsük a rendezői változat förtelmét), s látványában, színészi teljesítményében teljes mértékig megállja a mai napig a helyét pedig már lassan 40 éves. Természetesen a THX 1138-ról van szó, mely mint hippi-sci-fi került a nagy filmes tudatba.

Hippi-sci-fi, hisz a fogyasztói társadalom mellett, a lét miként valóságán mélázik el, olyan nevekkel párhuzamban, mint Sartre, Platón, Nietzsche, kik így vagy úgy, de hatottak a 60as évek Amerikájára, de még inkább Európájára. Mindeközben pedig elénk citálja ismét a nagy testvért, s főhősül, igazi lázadóvá a kisembert teszi meg, ki saját korlátait átszakítva eléri a lehetetlennek tűnő álmot: szabad lesz.