(Lars von Trier - Manderlay)
Míg Lars von Trier a Dogvilleben az amerikai társadalom elzárt kis közösségeit vette szemügyre, s halálos ítéletét könnyen rótta ki rájuk, addig a Manderlayben egy másik társadalmi réteggel foglalkozik, de nagyon hasonló módon. Formailag a film semmit nem változik, ugyan azon elvek mentén teremtődik meg a film tere, mint a Dogvilleben, s ezekkel kapcsolatban nagyjából ugyan azokat a dolgokat is kell értenünk, mint a másik esetben.
Tartalmilag is hasonlatosnak tűnhet a film, hiszen az omnipotens narrátoron keresztül (ki valószínűleg magának a rendezőnek a hangja) feltárulkozó cselekménye ismét egy kísérlet mentén zajlik, melyet most Tom (a Dogville filozófus archetípusa, Paul Bettany) helyett maga Grace (Bryce Dallas Howard) hajt végre. Lehet, hogy elsőre a prezentáció nagyon messze áll egymástól, de valójában közös tőről származnak, hiszen mint ahogy Tom is egy közösséget akar megnyitni egymás és a világ felé, ugyan úgy Grace is ezzel próbálkozik az anakronisztikusnak tekinthető Manderlayben.


Lars von Trier talán a legprovokatívabb és legöntörvényűbb rendező mind közül, kiket a filmművészet fel tud mutatni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy minden kísérletet, mely megpróbálja beskatulyázni könnyed eleganciával kerül ki, úgy, hogy az egy pillanatra sem sérti alkotásainak művészi értékét. Talán fölösleges felsorolni mindent mely a Dogville előtt készült, bár igaz, hogy a nézők-kritikusok-filmkészítők szentháromságát már e mű előtt elnyerte, de hogy ezzel robbantotta a legnagyobbat az kétségtelen.
Takeshi Kitano ismert figura már erre felé is. Filmjei a messzi keletről könnyedén jutottak el hozzánk, s bár időnként kicsit messze állnak tőlünk, a megközelítésük még sem tűnik lehetetlennek. Hisz nem rugaszkodik el annyira sem az erőszak, sem a lírai képek megjelenítésben filmjeiben, mondhatni egyszerre japán, s eukonform. A Szonatina talán a legismertebb mind közül, hisz könnyedén fésüli össze munkásságát alig másfél órában.
Joel Fleischman doktor (Rob Morrow) nem akart Alaszkába menni, sőt mondhatni annyi szüksége volt minderre, mint egy púpnak a hátára. De orvos akart lenni, s ezért akármire képes volt, még egy (nagyon) északi kórház ösztöndíját is elfogadni, s vállalni, hogy diploma után nem New Yorkban kezdi el karrierjét. Persze nem okozott volna neki olyan nagy problémát a kényszernyaralás, ha az intézmény fogadja, s nem passzolja tovább az isten háta mögötti kisvárosba, Cicelybe.
Furcsa próbálkozásnak hathat egy háború szörnyűségét humorral feloldani, főleg, ha a háború konkrétan meg sem jelenik egy filmben. Altman MASH című filmje viszont könnyedén megbírkózik e feladattal, s habár itt ott néhány formai problémát tételezhetünk, az alkotást időnként mindenképpen megéri leporolni időnként. Már csak azért is, mivel az amerikai filmgyártás mostohagyermekként kezelt koreai háborúról, szint csak ez az egyetlen értékelhető alkotás.
Az Úr 2009. évében végre megérkezett a mozik vásznára a film mely végre lerántja a leplet a Vatikánról, s olyan összeesküvésre mutat rá, mely igaz nem mérhető elődje (vagy utódja) léptékeihez, de mondanivalójában épp úgy elgondolkodtató, mint Dan Brawn másik bestsellere. Kezdhetnénk kissé ironikusan az Angyalok és Démonok filmes adaptációjával való foglalkozást, mert az összesküvés elméletek (a Római Katolikus egyház háza tájáról) koronázatlan királya újra a mozikban robbant.
A feldolgozások ideje leáldozóban van filmes berkekben, ami talán nem is olyan nagyon-nagy baj. Az újrakezdés, mint új trend viszont még elég gyerek cipőben jár, hogy messze menő következtetéseket vonjunk le belőle (a kép egyébként is felemás, néhány fantasztikusan jól sikerült alkotás mellett csapnivalóak is akadnak). A legújabb ide csoportosítható alkotás nem kis feladatot vállalt magára, hisz talán a legnagyobb rajongó táborra büszkélkedhető sci-fi mozit indította újra a kezdetektől.
Lucas nem régen lett 65. Na jó, tudom, hogy ez már nem sokakat érdekel, s a South Parknak teljesen igaza van, hogy akként ábrázolta, amiként meg is érdemelte. Viszont van egy filmje, mely még minden előtt készült (s most ne említsük a rendezői változat förtelmét), s látványában, színészi teljesítményében teljes mértékig megállja a mai napig a helyét pedig már lassan 40 éves. Természetesen a THX 1138-ról van szó, mely mint hippi-sci-fi került a nagy filmes tudatba.