(Arthur C. Clarke&Stanley Kubrick - 2001 Space odyssey)
1968-ban, azaz egy évvel az ember Holdra szállása előtt Stanley Kubrick filmjét elkezdték vetíteni a mozik. Ebben az időszakban talán nem meglepő, hogy sokan kísérleteznek a sci-fi irodalommal. Az viszont teljes mértékben igen, hogy Kubrick mit is teremtett meg. Elég kevés olyan művészi alkotás van, mely évtizedekig meghatározza a tudományos életet. Persze ez nem Kubrick érdeme. Ő csupán az alapötletet vetetette fel Arthur C. Clarknak.
Tehát a kor egyik legelismertebb és legzseniálisabb tudományos írója, s az egyik legkülönösebb rendező közös munkájáról szeretnék most írni. A szinopszis végtelenül könnyen leírható, hogy ne rohanjuk rögtön a közepébe. Hisz három epizódról van csupán szó. Az első az ember majomszerű elődjének találmányáról, a második a fekete monolitról a holdon, a harmadik pedig a testen felülemelkedésről szól.
Kicsit azért részletesebben. Tehát először is Holdlátó kalandjait követhetjük végig, ahogy egy különös fekete monolit hatására, hogyan teszi meg az első lépést az emberré válás felé. Hogyan lesz egy egyszerű csontból eszköz, s ezáltal hogyan válik faja a világ urává.
Másodszor újra találkozhatunk a monolittal - egy egyszerű dobás után -, de most a Holdon. Most amerikai tudósok kutatják mibenlétét, de egy különös hangon kívül semmit nem tudnak kicsalni belőle. Dr. Floyd (a kutatás egyik vezetője) ezzel vissza is vonul a történetből (egészen 2010-ig), s átadja helyét David Bowman-nek.
Harmadszor tehát egy űrhajón, a Discovery-n találjuk magunkat mely a „Jupiter”/„Szaturnusz” felé tart. (Attól függően, hogy a regényt vagy a filmet vizsgáljuk.
Clark így nyilatkozik erről:
„A regényben a Discovery úti célja a Japetus, mely a Szaturnusz számos holdja közül s legtalányosabb. A szaturnuszi rendszert a Jupiter segítségével érték el: a Discovery erősen megközelítette az óriás bolygót, hogy a hatalmas gravitációs mező hatására bekövetkezzék az úgynevezett „csúzlieffektus, és nekivágjon az út második szakaszának. Pontosan ugyanezt a manővert hajtották végre 1979-ben az amerikai Voyager típusú űrszondák, amikor először derítették fel részletesen a külső óriásokat.
A filmben azonban Stanley Kubrick bölcsen elkerülte azt a zűrzavart (nem beszélve a költségvetés újabb túllépéséről), amit az Ember és a Monolit harmadik összecsapása idézett volna elő a Jupiter holdjai között. A forgatókönyvből teljesen kimaradt a Szaturnusz…”).
A fedélzetén David Bowman-nel, Frank Poole-lal és HAL 9000-rel, illetve három hibernált tudóssal, de közülük csupán Bowman éri el a célt, s találkozik a monolit hatalmas párjával, mely a csillagokon keresztül elvezeti egy új létformához.
Ezzel meg is adtam az evolúció „legfontosabb” állomásait ha úgy tetszik. Hogyan lesz egy, az értelem csírájával rendelkező lényből a halhatatlanság küszöbén álló, majdnem mindenható entitáns. De miről is van szó valójában ? Egyrészt egy gondolatkísérletről, mely új mitikus alapul szolgál az ember megjelenésével kapcsolatban. Vagy tekinthetjük egy másiknak, mely a kor tudományos lehetőségeit feszegeti, mely kísérlet jelentős része igazolódott, s felhasználhatónak bizonyult (lásd. pl. az előbbi idézetet). De akár egy olyan olvasatot is előadhatunk, melyben az ember teremtője, az ember és az ember teremtménye csap össze bizonyos szinteken, s talán az ember győzelmével záródik az esemény.
Clark-ról ilyen tekintetben hosszas órákat lehetne beszélgetni, vagy vaskos tanulmányokat megtölteni, hisz tudjuk, hogy irodalmi munkája mellett tudományos érdemei is kimagaslóak, melyek összecsatlakozva mozdították elő egymást. Hisz Clark minden műve a realitások talaján mozog, vagy legalább is mondhatni az ő valóságából építkezik.
Filmként, s nem csupán történetként vizsgálva az űrodüsszeiát viszont egy teljesen új dologra bukkanunk, hisz mint már előttem is sokan leírták egy korszakalkotó alkotásról van szó. Mely mind technikailag, mind az elért látványban lefekteti a következő évtizedek sci-fi mozijának az alapját. Olyan etalon, melyet talán még ma sem sikerült teljesen senkinek felülmúlni, modern technika ide vagy oda.
Nem szeretnék túl sokat fecsegni, mert úgy érzem fölösleges, ahhoz, hogy valamit is lehessen egyáltalán elképzelni a filmről mindenképpen látni kell. Talán azért még annyit, hogy Richard Staruss Zarathusztra témáját talán ez a film tette örökre időtlenné (már ha persze azelőtt nem volt az.)
