(Dali múzeum Figueras)

2006 novemberében eljutottam Barcelonába pár napra. A város nevezetességeinek végig böngészése mellett sikerült egy kis kirándulást tennem Figueras-ba, ahol is Salvador Dali (és még néhányan) saját tervei alapján berendezhette a város színházát. Előzetes várakozásaim nagy igényűek voltak, hisz már élt bennem egy elég erős kép a spanyol zsenivel kapcsolatban.

Első találkozásom vele talán nem is kép vagy tárgy volt, hanem a Luis Bunuel-lel közösen írt film, az Andalúziai kutya. Ezek után vetettem bele magam a szürreális alkotó élettörténetében. Lehet rosszul tettem, mert az ekkor bekövetkező törés, hosszú-hosszú ideig eltérített Avida Dollars-tól. Gondolom ezt nem igazán kell ecsetelnem, hisz a Gala-hoz fűződő kapcsolata, s az ebből következő változások (mind életében, mind a szürreális mozgalomhoz való viszonyában) egy kis utána járással könnyen kideríthetők.

Legfőképp most a múzeumra (Teatro Museo Gala Salvador Dalí) koncentrálnék, mely annyira hatással volt rám, hogy minden ellenszenvemet sikeresen legyűrtem pillanatok alatt. A múzeum keletkezéséről és történetéről csupán annyit, hogy 1974. szeptember 28-án nyitotta meg kapuit. A gyűjteményt és a belső terek kialakítását teljes mértékben Dali határozta meg (bár például egy terem megalkotásán Andy Warhol is segítségére volt, sőt, hogy magyar vonatkozást is említsek Gábor Dénessel is dolgozott együtt egy hologram kapcsán). 1984-ben, nem sokkal Gala halála után egy tűzeset kapcsán (melyben egyébként ő is megsérült) oda is költözött, s egészen haláláig ott élt. Az idegenvezetés tanúsága szerint többször feltűnt a látogatók között, órákat üldögélt a termekben, s egészen a végig (sőt talán még azon túl is) formálta a teret.

Utolsó műve saját holttestének elhelyezése a múzeumban (mely mellesleg szomszédos a női wc-vel), mellyel érezhető szakrális erőt kölcsönzött az épületnek. Konkrét kritikát és beszámolót ezek után ne nagyon várjatok tőlem. Megszemléltem  egyszer-kétszer, majd még egyszer az egészet, de közérthető szavakba nem igazán tudom önteni a látottakat.

Néhány gondolat azért még is megfogalmazódott főként a buszon haza felé, mikor beszélgetésbe elegyedtem két idősebb hölggyel. Ők panaszkodtak, hogy igazából nem tudják hova tenni a látottakat. Az idegenvezetés (melyet egyébként Dali életében kifejezetten megtiltott) nyújtott neki némi támpontot, s így ráismertek néhány zseniális formai megoldásra (mondjuk a „Lincolnt” ábrázoló hatalmas festmény, vagy a Warhol-lal közös terem nő alakjára). De kétségek között vergődve kérdezték, hogy ugyan mégis mi volt ebben a tényleges nagyság.

Ekkor tudatosult bennem az érzés, hogy bizonyos szinten én valójában Dali agyában jártam, az ott összekeveredő immanens világ jelenségeit láttam, tapinthattam. Hisz mit is jelentett a szürrealizmus? Ugye egy felől a polgári, megmerevedett társadalom kritikája és annak direkt felzaklatása (már ha a mozgalmat tekintem). Másfelől a tudatalatti (lásd csak Dali viszonyát Fraud-hoz) felszínre hozása, s annak ábrázolása (már ha művészeti megközelítését keresem). E két rövidke (hosszú távon tarthatatlan) megjegyzéssel alátámasztva próbáltam nekik elmagyarázni, hogy mit is próbált szerintem Dali létrehozni.

Ezek után sorra vehetném az alkotásokat, egy-egy művet kiragadva megpróbálhatnám elemezni és felmutatni Dali nagyságát. Emlegethetném zseniális forma érzékét, félelmetes technikai felkészültségét. S ebből újra megteremteni az akkor elmondottakat, de ehelyett inkább egy rövid novellával (mely a termek végigjárása közben született) próbálnám érzékeltetni a látottak, hallottak mibenlétét:

„Fej a fejen víz alatt egy búvár telepen. Állok és várok az Oscar szobrok árnyékában mosolygós arcok magzati pózban. Szép királyok, tojásban hazugságok. Folyó masszák igazi képek, letisztult elmém még mit kérhet?

Státuszként élő termékeny testek cseppfolyóssá vált az élet. Az álmok színpadán élek. Tovább előre lépkedek. Törött üveg mögött erotikát sejtetek, majd kék tintába léphetek. Sámán maszkom elveszett, álmom elesett, azt hiszem trippelek.

Újabb erotikus képek, pedig a testi szerelem megveszett. Tudatom mélyén örökké rettegek, hisz szentélye már rég elveszett. Én apró fél sejteket vetek, s tojások születnek léptemen, a női vécén terpeszkedek, s minden sárkány az összevizelt földön tekereg.

Majd a mennybe megyek, s a régi nagyok között lebzselhetek, de megunom még ma, s inkább újra születek. Hisz lehet új kincseket lelek. Majd rájövök, hogy becsaptak. Egy percre a poklot jártam, s mégis mennynek véltem. Pedig keresztre sem feszítettek, csak síron lépdelhetek.

Az utolsó szentség is ledőlt, Jézust elcsábították, óh mily csodás a testi szerelem. Warhol és teve, ez lenne ötletes? Vagy csak rossz szavakat hallok, s inkább tovább lépkedek.

Majd nő leheli csókját és újra elveszek. De hologramon az idő megdermed, a régi csontvázat az elefánt töri meg. Kitt-Katt, Bimm-Bamm és most lehet tényleg a mennybe megyek, de itt is csak meztelen nők és halott egyedek, s így inkább egy lézer sugáron tovább repkedek, s egy kanálnyi fényt lelek.

Szép lassan víz alatt és víz felett megváltást keresek, de mint mindig csak magamat lelem. S lám végül a tigris mögött biciklis Hoffmanok repülnek az éjben, majd meghalok. Hisz így megy ez.”

(A képek minőségéért elénézéseteket kérem, de nem akartam netről összehalászott képekkel teletűzdelni a szöveget, s mivel nekem nincsen megfelelő gépem, így sikerültek).