(Martin Scorsese - King of Comedy)
Martin Scorsese és Robert de Niro közös produkcióinak felsorolása lehet megtöltené ezt a helyet, hisz már csak a legnagyobbak felemlegetése is, mint például a Casino, a Goodfellas, a Raging Bull vagy a Taxi Driver vaskos tartalmat fektet le a filmművészetben. Ezek helyett viszont egy kevésbé ismert alkotást mutatnék be az elkövetkezőkben, mely talán kicsit méltatlanul nem került be ebbe a sorba. Ez pedig az 1982-es The King of Comedy lenne.
A filmben a De Niro alakította Rupert Pupkin életével ismerkedhetünk meg. A még 34 évesen is az édesanyjával lakó férfi a modern kor (televízió, rádió) szülötte, ki tehetségének hiánya ellenére mindennél jobban szeretne showman lenni, s ezért bármire képes. Még arra is, hogy elrabolja a Jerry Langford (Jerry Lewis - Arizona Dreams 1993, Living it Up 1954) show házigazdáját, ki egyébként példaképe is, s így kerüljön be a műsorba. Természetesen ezelőtt még megpróbálkozik más úttal is, de nem hajlandó az elején kezdeni, ő rögtön a tv-ben akar fellépni, s az így érkező elutasítás viszi végül az előbb említett eseményekhez.
A film ezek alapján leírható lenne, mint egy fekete komédia, de valószínűleg sokkal messzebbre mutat ennél. Az én olvasatomban először, mintegy a valóság talajától elszakadt ember lélekrajza körvonalazódott a film, melybe belefér, hogy az események csak Pupkin fejében léteznek, s játszódnak le. Ezt az értelmezési tartományt alátámasztani látszik a „hős” kisember volta, hisz mint már említettem anyjával (ki egyébként soha nem tűnik fel a filmben, de tudjuk, hogy hangját Scorsese édesanyja kölcsönözte) él, a nevét nem képesek sehol megjegyezni, a legnagyobb megalázás pont élete szerelme előtt éri stb. Vagyis egy sikertelen, mellőzött emberi lény, ki ezelől saját álomvilágába menekül. Azaz a minden ember számára szükséges megbecsülést, ’értékes vagyok’ érzést csak itt találja meg, vagy ha úgy tetszik azt a bizonyos warholi 15 percet.
Erre a film még több alkalommal rá is játszik. Gondoljunk csak az elején megjelenő autogram vadászokra („Nekem erről szól az életem” hangzik el egyikük szájából, miközben a sztárra vár), vagy a Sandra Bernhard (Hudson Hawk 1991, The Eastern Egg Adventure 2004) által megformált Masha karakterére, ki szintén saját kis világában él. Tehát arról az új embertípusról van szó ebben az értelemben, ki saját magát a modern média világából gyúrja össze, s a sztárokra, mint modern hősökre tekint, kikre hasonlítani szeretne, kik közé tartozni akar, de erre semmi lehetősége nincsen.
Másodjára viszont egy félmondaton akadt meg a fülem, mely teljesen új köntösbe öltöztötte a történetet: A film vége felé egy írót nem engednek be a show forgatására, s miután elmondja, hogy könyvét két évnyi kínai és két évnyi oroszországi kutatómunka után írta, hozzá fűzi ironikusan, hogy „akkor már kommunista vagyok?”. Ebből állt össze egy másik kép, mely a mccarthyzmus egy ábrázolásának tűnik. Ugye ehhez először is adott a film témája, hisz az 50-es években készítettek a filmben megjelenőhöz hasonló produkciókat. Másodszor pedig ott az egész paranoid légkör, a megalázottság s az ebből következő értelmetlen őrjöngés.
A film (anti)hősei úgy viselkednek, mint egy a kor szellemében elveszett polgár. Az életük félresiklásaiért mást okolnak. Az egész helyzet, mibe saját maguk miatt kerültek egy külső gonoszra vetítik rá. A társadalmi „együttlétre” tökéletesen alkalmatlanok, bár lehet, hogy ezzel az egésszel sokkal inkább emberivé válnak, mint akárki más. Így tehát tűnhet úgy, hogy Scorsese ennek a kornak az okait keresi, azt a jellemet, mely képes ilyen-olyan okok miatt egy ideáért feláldozni akármit (még saját családját, barátait is - bizonyos értelemben fanatizálódnak).
Így pedig talán kijelenthetem, hogy az elején megtett felsorolásba nyugodtan beleilleszthető ez a film is. Hisz témájában felveszi a versenyt azokkal, s talán nem is annyira különbözik tőlük. Mondom ezt úgy, hogy mind a maffiával foglalkozó, mind a másik két film számomra egy-egy lélekrajz, melyeknek témája egy szűkebb, de annál inkább meghatározó társadalmi réteget vesz lencse alá.
Ezek alapján persze csak ajánlani tudom a filmet, s remélni, hogy senki nem esik abba a hibába, hogy csupán mint egy fekete komédiát nézi meg, hisz alapvetően nem túl sok embert tudok elképzleni, ahogy a hasát fogva hahotázik (s ezt úgy mondom, hogy Solondz Happiness-ét - 1998 - végig röhögtem). És még egy kis apróság: a film egy jelenetében egy rövid ideig feltűnik három fiatalember Mick Jones, Joe Stummer és Paul Simmonon (Clash).
