(Wall is a Screen, Debrecen)
Talán kezdjük akkor a 7 rövid filmmel. Az első, mely cím nélkül felvezetésként szolgált, egy lovas érdekesen megvágott és újrarendezett körpályáját mutatta be Debrecen egy ismert pontján. Az alkotás csupán az szokatlan vágási technika miatt volt érdekes, de talán hangulatában és metaforikusan értve a mi közel jövőnket festette meg pár pillanatban.
Ezek után elkezdődött az igazi program. A zöld logo után rögtön egy békés Akvárium képet pillanthatta meg a közönség, mely érdekes változáson megy keresztül, de mivel az egy snittes poénra kihegyezett film nem lenne érdekes a vége lelövése után, maradjon ez titok, ha tehetitek nézzétek meg. A folytatásban némi mozgás után a talán többek által ismert Szalontüdő (Nagy-Bandó András története alapján) című rövidfilm került terítékre. Az alig 7 perces alkotás egy régi poénra épül, melyben a két ember félreérti egymást. A zene, a vágás, a csattanó kidolgozása és utóélete zseniális. Nem is ragoznám, ezt mindenképpen muszáj.
Az újabb helyszínváltás után (itt megjegyezendő, hogy a szervezők előtt le a kalappal, hatalmas rohanásban voltak az egész technikával, hogy mi fennakadás nélkül tudjuk végigélvezni az alkotásokat) Toby Slater elég erőteljesen fogyasztói társadalom ellenes dalának vizualizációját nézhettük meg. Talán még soha nem láttam ennyi márkajelzést ilyen rövid idő alatt, s talán az egész debreceni „fő utat” is felülmúlta ebben a mutatóban a videó klipp.
Egy beugróban, egy gyrosozó mellett nézhettük meg a 9 férfi meztelen vonulását A Heap of Trouble-ben, mely bizonyos értelemben a társadalmi kötöttségek alóli feloldozást és az abba való visszahúzó erőket mutatta be. Illetve persze, hogy ha egy meztelen férfi elindul a városba sétálni, akkor azt követni fogják.
Egy kicsit nagyobb séta után jött a Flat Life, mely animációban mutatta be egy leszűkült élettér mechanikus körforgását. Némi nietzshe-i utánérzésem talán nem alaptalan, hisz az egész újrakezdődése csak más leosztásban lehet nem csak nekem juttatja eszembe az örök visszatérés gondolatát. Mindenesetre ha nem is vesszük ilyen komolyan, a panda dobálásért mindenképpen megéri.
Utolsó előtti helyszínünkön (off: ahol az értelmes lakóközösség megdobálta zacskóba töltött vízzel - talán a djuice reklámokat idéző) falra festett táncosok élete kerül szembe a poszteren lévőkkel. A váltás vágya és a szabadság árát megjelenítő zseniális alkotás volt talán az egyik legjobb, Defaced címmel.
Az Aufbruch-ról sajnos a neten egyenlőre semmit nem találtam, pedig talán a legaranyosabb alkotás került zárszóként a séta végére. A Modem falán egy idős házaspár életének apró szelet tárult elénk, melyben épp uzsonnájukat költve készülődtek a nagyon sokadik osztálytalálkozójukra. A film bája és humora talán nem volt mindenkinek annyira megnyerő, mint számomra, de minden bizonnyal sokakat elvarázsolt. Ezekután pedig be a Modembe, majd némi ücsörgés után (a Majmok bolygóját még gyorsítva végignézhettük) pedig haza.
Az ötlet remek, a megvalósítás is lenyűgöző volt, csak hát nagyon kevés ilyen üdítő színfolt tűnik fel Debrecen lagymatag tengerében. Egy most elérkezett hozzánk, s rögtön tovább is állt, de legalább másfél órára új képet teremtett a fejemben az ezerszer és még egyszer látott falakról, terekről és szobrokról. Köszönjük.
