(Bret Easton Ellis - Glamorama)
Ellis a 80-as évek egyetemi életén keresztül bemutatott „soha véget nem érő házibuli” után, a Nyomorultakat a tizedváltásnál a háttérben tudó yuppi „érzelmi és etikai” sivárság után a 90-es évek eleji fénytől és csillogástól elválaszthatatlan színészek és modellek által uralt birodalomban folytatja hősei történetét. A tőle megszokott módon természetesen itt is kendőzetlenül, bőven kiérdemelve a 18-as karikát. De ismét megbújik valami a leszakadó testrészek, az öncélú szex jelenetek és az egész modell-terrorista sejt mögött.
Modell-terrorista sejt, talán inkább kezdjük azért ezzel. Emlékszik e valaki még Victor Johnson-ra, Lauren egyetlen igazi dráma szakos szerelmére, ki a helyett, hogy őt boldogította volna Európát járta be az ismert szemeszterben. Ez a fiatalember felnőtt időközben és Victor Ward néven került közel a sztárság kínálta flitteresőhöz. Szinte érthetetlen is, hogy a világ legújabb üdvöskéje, hogyan kerül a legmenőbb klubokból, a legjobb nők ágyából egyenest egy mára már leköszönt modell, Bobby Hughes vezette terror szervezetbe a visszaszámláló fejezetek erdejében.
A válasz lehet egyszerű is, de a dolog sajnos nem lesz könnyű, hisz a kezdetben felmerülő szokás szerinti társadalomkritikai él igaz, hogy megállja a helyét (sőt ha nagyon akarom akár egy három lábú sámlit is eszkábálhatnék belőle), de ebben az esetben sokkal többről van szó, vagy kevesebbről. Hisz nem elég a „főhősünk”-höz való viszony képlékenysége a mű alatt, még az egész „valóság-nem valóság” halmazokat is nehezen lehet felépíteni.
Esett már ezzel kapcsolatban szó a másik két regény cselekményét említve is, de itt a dolog talán még explicite van elénk tárva. Hisz ezt a világot legfőképpen a média tartja folyamatos mozgásban (illetve a többi ráépülő vagy inkább élősködő szakág), melyről e alkotás kapcsán talán további értelmet nyerhet Hunter S. Thompson félmondata „legalább is ezt írja a sajtóközlemény” (vagy ahogy a filmben elhangzik „vagy ezt terjeszti róla a média”, mely itt talán helytállóbb „fordítás”). Miért is? Nem csupán a rengeteg digitálisan befolyásolt kép, videó, hanem az identitás megtalálása végett is.
Ugyan ki mondja meg, hogy a szállodában raboskodó Victor Ward, vagy a jogi egyetem hallgatója Victor Johnson lesz e történtekből megismert hős. (Bár itt elterelhetnénk pszichológiai síkra is a témát, személyiségek harcává tehetnénk az ügyet, de ezt nem érzem indokoltnak.) Vagy ki tudja eldönteni, hogy a karakterek hány százaléka rendelkezik tényleges személyiséggel, vagy egyáltalán mit is jelent ebben a történetben ez. Persze lehet ez sem vezet már máshova csak a korábbiakban meglobogtatott asztalos munka irányába. Bár azt hiszem, hogy némi figyelmességgel, sokkal nagyobb ívű metafizikai ügyet is kerekíthetünk mögé, mint holmi fogyasztói társadalom szidalmazást.
Bár kétségtelen, hogy alapvetően nehéz a téma kapcsán kitérni a dolog elől, hisz már témájában kódolva van. Ki is vonná ezt kétségbe főként a regény első fejezete után, melyben a tárgy minden negatív oldalát meglátjuk, s emberek milliói mégis ehhez akarnak hasonulni. Aztán viszont valami megváltozik, s az események egyszerűnek tűnő folyása helyett elkezd dolgozni néhány gépezet, melyek túl nagy szerepet kaptak az ember életében. (Hangsúlyoznám, hogy mindez az eddigiekből adódóan csak spekuláció, s nem tisztem a megfejtés, csupán egy olvasat reprodukálása). Gondolok itt a már tárgyalt médiára, illetve a politikára, mely szintén nem elhanyagolható szelet.
Ugye az biztosnak látszik, hogy az idősebb Johnson-nak (Victor apja) is jelentős szerepe van az események alakulásában. S az sem kérdés, hogy ennek pedig a megálmodott elnöki szék árnyéka az oka. Talán ebben ki is merülne a kritika másik lába, ha nem lehetne a két világ hasonlóságát felmutatni. Hisz ha jobban végig gondoljuk mindkettő egy népszerűségi verseny, bár más nyelvjátékkal. Itt ugyanis vannak lépések melyek nem megbocsáthatók, vannak kötelékek, melyek el nem szakíthatók. De valahol ez is a média által felzabált világ egy pontig.
Inkább dobjuk ezt az egészet a sutba és fogadjuk el, hogy a felszínen van feloldozás. A nagy feltámadás az, ha visszaadod az égbe nyúló kábeleid az azt eredetiekben rángató kezébe. S lehet ez egy apa, lehet ez egy társadalmi rend, egy vallás, végül is mindegy. Ezzel talán ha vázlatosan is, de áll egy stabilnak tűnő tákolmány, mely megfelelő csontozatot adhat a lapok tanulmányozásával történő továbbgondoláshoz, vagy ha ez nem akkor ott a másik ügy. Így viszont azt hiszem feladatom bevégeztet, s nincs már más tisztem, csak jó olvasást és szórakozást kívánni a könyvhöz.
