Vannak filmek, melyek narra- tívájuk szemszögénél fogva egy új, szokatlan kontextust állítanak fel. Ilyen például számomra a Rosencrantz és Guildenstern halott, melyben a Hamlet érdekes parafrázisa fogalmazódik meg az eredeti műben szinte teljesen lényeg- telen két szereplő nézőpont- jából. Ha akarom a Négy szobát is nyugodtan tekint- hetem így, hisz a filmben a (már-már kafkai kisember) teljesen lényegtelennek tűnő karakter lesz a központba állítva, s az igazán érdekes történetek csupán díszletként szolgálnak az ő „börleszkjének”.
Ha gyorsan végigszaladunk a szinopszison, látjuk, hogy négy rendező négy történetéről van szó, melyek egy régen jobb napokat látott szálloda valamelyik szilveszter estéjének a krónikája. Az epizódokat pedig a már említett Tim Roth által zseniálisan alakított Theodore, vagy inkább Ted (ahogy jobban szereti) kapcsolja össze, s természetesen az ő szemszögéből követjük ezeket végig.
A kalandjai, mint ahogy kitalálható, négy szobán keresztül vezetnek. De még ezek előtt megkapja a jó tanácsokat és az alapszabályokat tapasztaltabb kollégájától (pl. tarts a gatyádban a farkad, kerüld a gyerekeket), melyek természetesen a film végére mind értelmetlenné válnak és megszegődnek. Az elsőben egy mágikus szeánsz hiányzó hozzávalóját pótolja (The Missing Ingredient – Allison Anders). Ebben a színben lényegileg már érezhető, hogy csupán elszenvedője a karakter. Mondhatni reflexió nélkül sodródik az események mellett (illetve ha van is véleménye, meglátása a dolgokkal kapcsolatban az lényegtelen, s nem lehet befolyással az eseményekre). A másik alapvető vonás, hogy egy sztárparádéval állunk szemben, mely szintén rögtön itt kiütközik, hisz Madonna mellett az a Lili Taylor is feltűnik, aki már megcsillant az Arizonai álmodozókban, vagy említhetném akár Valeria Golin-ot is (de ugyan így érdekesség képen Alicia Witt-et is, aki Lynch Dune-jében Paul hugát alakítja).
A második felvonás Alexandre Rocwell rendezésében a The Wrong Man. Szintén a véletlenek játékát erősíti „hősünk” felett, hisz egy téves szobaszám miatt kerül valami érthetetlen „családi vita” (mely inkább tűnik valami perverz játéknak) közepébe. Itt még inkább passzív részese, elszenvedője az eseményeknek, talán csak azért van, hogy mások igényeit szolgálja, mint ahogy foglakozásának munkaköréből következik is. Itt a lekötözött Jennifer Beals lesz a sztár, ki a Flashdance-ből lehet ismerős egyesek számára, akinek egyébként itt köszönhetjük a világtörténelem leghosszabb pénisz szinonimáiból álló „monológot”.
A következő jelenetben Antonio Banderas gyermek- einek felügyeletét kellene megoldania a már régen magára maradt „portásunknak”, de a dolgok (vagy persze inkább Robert Rodriguez – The Misbehavers) ismét furcsa játékot űznek vele. S hiába a kétségbeesett vergődés, a valóság kusza szálai úgy összekavarodnak körülötte, hogy mozdulatlanságra kényszerítve lökik a valódi élet főszereplője elé. (És amíg el nem felejtem, ugye mindenki alaposan megfigyeli majd/megfigyelte Salma Hayek-et a tv-ben táncolni.)
Egy közjáték szakítja meg a történet menetét, mielőtt a végkifejlett következne, melyben egy hiábavaló menekülési kísérletet (próbálkozás az uralom visszaszerzésére a világ felett) követünk végig.
A befejező szín (The Man from Holly- wood) talán némi vigasz az este végére, hisz először látszólag szerves részévé, alakítójává válik a történéseknek a boy. De Quentin Tarantino csak elhiteti ezt velünk, hisz semmi más nem történik, csupán egy pillanatra beléphet a nagyok játszóterére, mint eszköz. Hisz a milliomos Chester Rush (Tarantino alakítja) szimplán megvásárolja egy fogadás esetleges eredményének alapján történő nyeremény behajtásra. Melyet egyébként, a tetőlakosztályban ünneplő társaság (köztük Bruce Willis-vel és a már említett Jennifer Beals-val), a Hitchcock bemutatja sorozat egyik epizódjából vesznek kölcsön.
Ehhez az egészhez párosul még Tim Roth angolja (mármint beszédének angolsága), mely könnyedén idézi meg Shakespeare szellemét. Mellyel további párhuzam vonható a bevezetőben említett darab parafrázisával. Bár ez talán csupán egy mellékzönge s belemagyarázás. Mindenesetre az egésznek van egy színház jellege érzésem szerint, s talán egy kicsit merített is a mestertől, de ezt inkább már döntsétek el ti.
