(Mark Frost, David Lynch - Twin Peaks)

A kilencvenes évek legelején szinte a semmiből tűnt fel és szakított hatalmasat a képzeletbeli kisváros legsötétebb történetének krónikája. A siker talán furcsa, hisz ha David Lynch-et vesszük alapul, ez nem is annyira egyértelmű. Mark Frost viszont valami csodapálca segítségével képes volt a televízió igénye szerinti mederbe terelni Lynch „művészetét”. A szer- zőpáros pedig így 30 epizódon keresztül - ha nem is tudatosan - új életet lehelhetett a lassan szétesni és érdektelenségbe fulladni látszó tömegszórakoztatásba.

Merthogy alapvetően erről van szó. Számos tanulmány foglalkozik vele, hogy Lynch-nek és Frost-nak sikerült ügyesen elkeverni a magas- és a tömegkultúra elemeit egy olyan üstben, melyből a végtermék valami új és addig ismeretlen levesként materializálódott. Ha a hasonlatnál maradunk, akkor az olasz konyhát kell elővennünk, melyben ugye az alkotóelemek inkább csak egymás mellé dobálva, látszólag tudatosság nélkül eredményeznek igen váratlan eredményt.

Talán nem túlzok, ha a Twin Peaks-et ehhez hasonlítom. Ha már csak abból indulunk ki, hogy az IMDB-n milyen skatulyázást kap az alkotás rögtön zavarba jöhetünk. Hisz ki gondolná, hogy ha valaki egy lapon, egy alkotáson belül említi a vígjátékot, a sci-fi-t, a krimit, a thrillert, a horrort, a romantikus szappanoperát (és még sorolhatnám hosszasan) abból valami jó is kisülhet. Nos egy ilyen szkeptikus ha mégis rászánja magát igazán nagyot csalódhat, méghozzá erőteljesen pozitívan.

Hogy miért? Ahhoz leginkább természetesen a sorozatot kell szemügyre vennünk, mely mára már nagykorúságát elérve, még mindig valami különös varázserővel hívja a kíváncsi elméket, majd a hívásnak eleget tevőket megrágva visszaböfögi a való életbe. Persze Lynch-nek semmi ilyen szándéka nem volt Laura Palmer halálának és az e körül kibontakozó nyomozás kapcsán, de aztán így sikerült. S lényegileg lerombolva minden „dogmatikának tűnő hitet”, felrobbant egy bombát, melynek „utórobbanásai” talán még ma is kísértenek.

De térjünk rá végre magára a történetre. Ugye tudjuk, hogy Twin Peaks csöndes, idillikusnak tűnő városka életét egy felettébb különös és brutális gyilkosság akasztja meg, s ezzel az események egy olyan láncolata indul be, mely örökre megváltoztat mindent, s nem hagy épen maga után semmit (furcsa, hogy egy gyermeken kívül, ki nem feltétlenükl az aminek látszik, többel nem találkozunk a városban, talán nem is nekik való hely ez). A cselekmény lényegileg Laura Palmer holttestének megtalálásával indul, mely odacsábítja Dale Cooper (Kyle MacLachlan) különleges ügynököt, hogy igazolja az eset összefüggését egy korábbi ügyével.

A feltevés természetesen beigazolódik, s kezdetét veszi a nyomozás, mely aztán belehasítva a felszínbe egy másik világot mutat be. Hisz nagyon hamar kiderül, hogy a mélyben elrejtve az igazság valami sokkal sötétebb és furcsább, minthogy azt az emberi elme könnyedén és rációval fel tudná fogni. Másrészt viszont az is napvilágot lát, hogy a városka lakói közel sem olyanok, vagy válnak olyanná, mint ahogy azt az első benyomás ígérte.

A retorikai könnyedség érdekében ezt a két alapvető aspektust kettéválasztanám, s külön tárgyalva kísérelném meg bemutatni a bennük megjelenő gondolatokat. Először vegyük magát a városkát és lakóit, kik a felszínen szemlélve egy teljesen harmonikus egészet alkotnak. Mintha a béke és a nyugalom utolsó szigete lenne az őrült világban, hova akárki szívesen elmenekülne pár napra. Ez alatt természetesen ott tanyázik a romlottság, a gonosz, mely itt prostitúción, kábítószeren, családon belüli erőszakon, gyilkosságokon és természetesen a hazugságon keresztül nyilvánul meg, s ahogy halad előre a történet egyre jobban kimutatja a foga fehérjét, s végezetül felemészti a felszínt.

A példa kedvéért álljon itt egy rövid leírás Jocelyn Packard-ról (Joen Chen) igazolás képpen. A fiatal hölgy annyira belekeveredik az intrika hálójába, hogy a szálak kihullnak a kezei közül, s rátekeredve az életét követelik. Mindeközben természetesen a felszínen kiegyensúlyozott, bár igaz eljátszott félelemmel teli életet él Harry S. Truman (Michael Ontkean) seriff szeretőjeként, illetve Twin Peaks egyik legnagyobb vállalkozása, a fakitermelő cég tulajdonosaként. A szálak pedig a múltba (az özvegységének okáhhoz), a jövőbe (özvegye-e valójában), Hong Kong-ba (a régi szerető, s megbízója) és persze a jelenlegi otthonához (Twin Peaks rejtélyáhez természetesen) vezetnek, egészen a halálig (mely körüli furcsaságokon mindenki gondolkozzon el maga).

Sorra vehetnénk ilyen tekintetben a főbb szereplőket egyesével, de minden esetben ezt a képletet kapnánk. Ez alól talán csak Lucy (Kimmy Robertson) és Andy (Harry Goaz) története kivétel, bár lehet, hogy ez csupán karakterükből („ütődött”) következik, s így igazából alkalmatlanok a tragédiára, vagy annak megélésére. Ezekkel a karakterekkel pedig el is kezdhetjük tárgyalni a sorozat abszurditását, humorát, iróniáját, mely legalább annyira szerves része az egésznek, mint a tragédia.

Hisz ha csak a háttérben meghúzódó epizódokról (pl. a majdnem tucatnyi szivarozó tengerész James Hurley (James Marshall) epizódjában, a The Grate Northerm szállodájának bizonyos vendégei, mondjuk a matrózok (hisz mit keres itt két hajóra való matróz?), stb.) gondolunk már felkacaghatunk, de akár szót ejthetünk itt a Lynch által megformált nagyothalló FBI-os esetéről, ki csodával határos módon Shelly Johnson-t (Mädchen Amick) tökéletesen hallja (a szerelem úgy tűnik csodákra képes). Esetleg az amerikai polgárháború is megnevettethet egyeseket, főként ha a déliek nyerik azt, s ez sikeresen visszahoz egy embert az elmebajából.

E kettőség összefonódásából áll össze Twin Peaks utánozhatatlan bájának egyik kulcsa, mely talán még minden fejtörés nélkül értelmezhető. S ezzel meg is van a helyszín, mely valami másnak, valami sokkal nagyobbnak és felfoghatatlannak ad otthont. Hisz a kezdetben könnyed krimiként induló cselekmény egy ponton megváltozik, s szinte felemésztve a racionalitást valami transzcendentálisra mutat rá. Az először még álmok, megérzések, szürreális jelenségekben feltűnő motívum ráfogható lenne Cooper ügynök személyiségére, melyben zseniálisan ötvöződik a sámán és a guru archetípusa., melyek nyomozási módszerét is meghatározzák. Hisz megérkezésekor, mint gyakorló buddhista tűnik fel a színen, s használja a transzcendentális meditációt az ügy felgöngyölítésében. Majd szép lassan álmain keresztül álomlátóvá válik, s így a sámán bizonyos tulajdonságait kezdi magára ölteni.

S lényeggileg ez már meg is mutatja, hogy az indián mitológiához és hitvilághoz hasonlatos ellemekből építkezik a történet természetfeletti aspektusa. (Míg vélhetőleg a buddhizmus csupán Lynch miatt kerül ide)

Majd ezzel a misztikával az egész átértelmező- dik, s teljes mértékben transzcendentális szintre terelődik az eredeti ügy megoldásának kulcsa. A határvonalat talán Laura unokatestvérének halálánál lehetne meghúzni, (zseniális jelenet, ahogy a lány táncol Bob/a halál oldalán) hisz ott már teljesen egyértelművé válik, hogy itt többről van szó, mint csupán kéjvágyból elkövetett gyilkosságról (s innentől kezdve a katonaság, az FBI, s lényegileg minden és mindenki megpróbál beleszólni az eseményekbe - így kerül be többek között a látszólag nem ide köthető száll Cooper múltjából). Itt elkezdhetem tárgyalni Bob (Frank Silva) szerepét, ki mint egy gonosz szellem (a gyilkosságok igazi elkövetője, hisz az emberi testeket, mint biomechanikus ruhákat felvéve képes hatást gyakorolni a fizikai valóságra) határozható meg. Benne egyesül minden az ember sötét oldaláról (s talán ennek megtestesítése a feladata). A félelem, a szenvedés, a kéj táplálja, s ezekért mindenre képes.

Az érem persze kétoldalú, hisz Cooper-nek segítői is akadnak: egy óriás (Carel Struycken) személyében, illetve ott a Tuskó lady (Catherine E. Coulson), vagy a félkarúban (Al Strobel) tanyát vert szellem, Michael , ki egykor Bob fegyvertársa volt, de azóta meglátta isten orcáját. Mindezeknek ellenére a néző vágyával ellentétben Cooper ügynök nem jár sikerrel, elbukik (mint már egyszer elbukott korábban, s a képlet most sem más, csak a bukás lesz nagyobb). Hisz hiába fejti meg a Fekete-barlang (mítikus hely, hol a gonosz erők lakoznak, a fehér barlang párja, a sorozat állítás szerint az indián sámánok egyik szent helye) rejtélyét, hiába jut be (régi tanítója és barátnője után) sikeresen és néz szembe félelem nélkül a vörös függönyök között ráboruló szürrealitással, szerelembe esik, s ez okozza a végzetét.

Hogy mi is történik a látszólag egy folyosóból és egy szobából álló térben, az talány. Találgatni tudunk csupán (pl. Laura ketszeri különböző megjelenése talán utalhat arra, hogy lelke a testével együtt nem jutott a teljes kárhozatra), hogy az ott feltűnő szereplők mit szimbolizálnak, s hogyan segítenék ezek Cooper döntését. Ami viszont tény, hogy végül az ügynök kénytelen feláldozni magát a szerelemért, de itt ez nem jár jutalommal (hisz, mint láthattuk ez csak a humor szintjén működik), hanem sokkal inkább büntetéssel (Bob-val ha úgy tetszik), illetve az itt is megjelenő groteszk humor (bevallom a táncolós jeleneteket, illetve Cooper arcát időnként nem tudom röhögés nélkül szemlélni).

Ezzel talán majdnem készen is áll a váz, mely talán megadná a lehetséges útvonalat, melyet bejárva egy kis darabot ott hagyhatunk magunkból a Seattle melletti kisvárosban. De még hiányzik egy komponens, mely teljessé teszi a varázslatot, s ez nem lesz más, mint Angelo Badalamenti, azaz a zene. Az úriember, mint gondolom sokan emlékeznek rá, valami tökéleteset tett le az asztalra, s a jazzből táplálkozó soundtrack félelmetesen illeszkedik az egészbe, miközben emel rajta még egy szintet.

Tehát, mint láthatjuk Twin Peaks nem is esik olyan messze Lynch munkásságának fő útvonalától, maximum egy kis kitérő, mely hatalmas nyomot hagyott maga után. Nem szeretnék itt kész tényeket leszögezni, de érzésem szerint nem egy sorozat merített a későbbiekben (pl. House doktorunk stílusa erőteljesen emlékeztet engem Albert Rosenfield (Miguel Ferrer) ügynökre). Illetve mai szemmel nézve a mostani sorozat óceánban is kimagasló alkotásról van szó, melyet akármikor öröm elővenni és újranézni. (Ha pedig valakit én nem elégítettem ki itt van két részletesebb és összeszedettebb tanulmány, melyek sokkal bővebben és pontosabban értekeznek a témában - 1, 2).

Végezetül pedig a teljesség kedvéért álljon itt a teljes rendezői és szerzői gárda:

Rendezték: David Lynch (6 episodes), Lesli Linka Glatter (4 episodes), Caleb Deschanel (3 episodes), Duwayne Dunham (3 episodes), Tim Hunter (3 episodes), Todd Holland (2 episodes), Tina Rathborne (2 episodes)

Írták: Mark Frost (30 episodes), David Lynch (30 episodes), Harley Peyton (15 episodes), Robert Engels (11 episodes), Barry Pullman(4 episodes), Tricia Brock (2 episodes), Scott Frost (2 episodes)