(Martin Scorsese - The Last Temptation of Christ)
Jézus Krisztus élete nem egy filmnek a témáját szolgáltatta. Számomra a kérdés, hogy ez a történet egy parabola, vagy valóságos teljesen lényegtelen. Az viszont sokkal jobban érdekel, hogy miért tudja annyira megosztani időnként az emberiséget, s hogyan lehet az, hogy egy szenvedés történet (Mel Gibson - Passió), melyben csak felfeslenek „Isten fia” földi pályafutásának mélységei, hogyan lehet elismertebb, mint Scorsese briliáns alkotása (melyet ugye Nikos Kazantzakis még lázadóbb alkotása alapján forgatott, esetleg valakinek a Zorba, a görög alapján ismerősebben cseng a név).
A képlet persze lehet nagyon egyszerű. A keresztény egyházak, nem szeretnének egy saját magában bizonytalan, már-már halandó, elesett vallásalapítót látni a filmvásznon. Persze a történetet tovább bonyolítja, hogy egy a diktatúra felé hajló karakterrel megelégednek (Pier Paolo Pasolini - Máté evangéliuma). A képlet így mégiscsak bonyolulttá válik, s nem ígérem, hogy akármilyen eszközzel fel tudom majd vágni ezt a csomót.
Krisztus utolsó megkísértése nem egy átlagos értelmezése a Biblia ide vonatkozó passzusainak. A cselekmény roppant furcsán és még annál is különösebb helyen ragadja a meg a fonalat. Jézust, mint a rómaiak „ácsát”, egy szenvedő, elgyötört alakként látjuk először a vásznon. S a továbbiakban egyre messzebb kerülünk a hit megváltójától, s egy embert pillantunk meg a mozgóképen. Talán ez lesz az első dolog, ami egyértelműen elválasztja az eddig említett filmektől, s kiinduló pontot szolgáltat arra, hogy miért nem lehetett hosszú időn keresztül televízióban bemutatni.
A történeten végig szaladva azért látjuk, hogy a keresztre feszítésig nagyvonalakban követi az eredeti ösvényt, de a kor, a szereplők és a kulcsmomentumok filmre vitele gyökeresen újszerű, s eltérő minden eddigi próbálkozással. Ha szemügyre veszünk csupán néhány jelenetet rögtön láthatjuk, hogy miről is beszélek.
Az alámerítő Jánossal való találkozás helyszíne inkább tűnik egy Dionüszosz-nak „felszentelt” területnek, hol az emberek extázisba merülve vonaglanak (megemlíteném, hogy mindezt Peter Gabriel zseniális filmzenéjére teszik, mely nem csupán, mint aláfestő zene, de mint önálló alkotás is megállja a helyét). János inkább tűnik egy hippi LSD prófétának, mint szent embernek, s maga a „istenné válás” is csupán egy újabb kérdéshez vezet, azaz Jézusnak semmilyen választ nem ad.
Az első jelenet, melyben Krisztus „nagyüzemben” gyógyít kézrátétellel, s ezzel vissza hozza a valóságba és az életbe a betegeket sem teljesen felel meg az előzetesen elképzelteknek. Sőt ha Lázár esetét vesszük, akkor elmondhatjuk, hogy a jelenlévőknél csak maga a csodatevő lepődik meg jobban, mikor a halott újra mozdulni látszik. Talán jogosan várnánk el az „ember fiától”, az „új Illéstől” (stb.), hogy ilyen helyzetekben az erő, a magabiztosság sugározzon róla, s ne valami rémülettel kevert csodálkozás.
Az eddigiek persze nem lennének valószínűleg ennyire kifejezők Willem Dafoe nélkül, aki feltehetőleg tökéletesen formálja meg Scorsese elképzeléseit. S e kitérőt folytatva meg kell említeni még érdekesség képen David Bowie-t Pontius Pilátus szerepében (aki egyébként finom szólva sem arra a kezeit mosó alakra emlékeztet aki a köztudatban él), illetve nem szabad elfeledkeznünk Harvey Keitel-ről sem, ki Júdás megszemélyesítője az alkotásban.
De térjünk vissza, s egy pillanatra vessük tekintetünket Mária Magdolna (Barbara Hershey) felé, ki egy teljesen új megközelítésből szerepel a filmben (főleg, ha annak második felét vizsgáljuk). Első találkozásunk vele egy fárasztó „munkanapja” során történik meg. Egy vallásos néző talán joggal várná el, hogy Jézus, ha még nem is szállta meg a szent lélek, kerüljön egy ilyen bűnös helyet, még ha nem is enged a csábításnak. Persze ennyivel ez nem zárható le, hisz Mária „megváltása” igen lényeges pont az eredeti történetben, mondhatni a tékozló fiú parabola megvalósulása. Az viszont minden bizonnyal hergelő, hogy a hölgy a legősibb foglalkozást éppen imádott, tökéletes emberük miatt választotta.
Majd pedig rátérhetünk a film legforradalmibb, talán ilyen tekintetben legfelháborítóbb részére, azaz, mikor Krisztus lelép a keresztről, s először Mária oldalán, majd Lázár testvérének oldalán megismerkedik a valódi élettel a Földön. Családja, hosszú és békés élete lesz, melyet talán ki is érdemelt.
Az eddigiektől függetlenül, egy újabb kitérőként egy apró jelenet: Jézus találkozik Pál apostollal, ki elárulja, hogy maga Jézus nem számít, csupán a történet, mely reményt ad az embereknek, s mint szilárd alap elfoglalja helyét az egyház szerkezetében (ha úgy tetszik, mint az európai kultúra egyik nagy narratívája). Ez egyértelműen érdekes dolgokat mond el magáról az egyházról. Nem hiszem, hogy túlságosan ecsetelnem kellene, hogy ez hogyan támasztja alá kezdeti személyes kijelentésemet, s azt sem, hogy akkor valójában, mit is kell érteni vallásalapítás alatt.
De visszatérve az eredeti úthoz elérkezhetünk a végkifejlethez, melyben talán még meghökkentőbb tényhez jutunk, hisz e események alapján Jézus árulja el Júdást, mint ahogy az kifejtésre kerül. S a következő pillanatokban megtörténik a csoda, hisz a bosszúálló JHV megbocsát, s ha úgy tetszik, ezzel megszületik a keresztény Isten (természetesen az egészet úgy is értelmezhetjük, mintha az egész csupán egy hallucináció lenne).
Ezen értelmezés alapján számomra teljesen hihetetlen, hogy az egyház elítéli ezt a filmet. Nem csupán áthidalja a két szövetség közötti istenképet, de sokkal emberibbé, szerethetőbbé teszi a megváltót, mely talán a mai modern korban egy racionális lépés lenne. S lényegileg érzésem szerint az igazi szerepén nem is sokat változtatnak ezek az események. Persze egy ilyen „hosszú” múltra visszatekintő tradíciót nehéz lenne ennyivel megreformálni, s új utakat nyitni előtte. Talán ezért is jobban elfogadható számukra egy, a karaktert és az eseményeket hűen követő alkotás, vagy egy propagandaanyag, mely igaz értéktelen, de egy, a hagyományok felé futó ösvényt megnyithat az érdeklődő előtt.
Peter Gabriel a filmzenéről:
