A hős fogalma feltehetőleg egyidős az első társadalmak megjelenésével. Rengeteg irodalmi és filmes példa rendelkezésünkre áll, hogy ezt a különös archetípust megvizsgáljuk. Ha az idők hajnalától indulunk, akkor az ősközösségekben, vagy még hamarabb is rábukkanhatunk ennek a típusnak a legfőbb jellemzőire. Legelőször viszont talán a görögség mindennapjaiban jelenik meg a legelkülönít-hetőbben az a két út, mellyel a leginkább meghatározhatjuk e kiváló „embereket”.
Ugye egyfelől beszélhetünk az egyszerű halandók felett álló, természetfeletti kép- ességekkel rendelkező lényekről, illetve olyan hétköznapi figurákról, kik tette- ikkel kivívták a jogot, hogy ezzel az igen elit klubbal együtt emlegessük a nevüket. Klasszikus példákat felhozva rögtön em- líthetjük Akhilleuszt vagy akár Herkulest az első csoportból, a másodikból pedig Odüsszeuszt, esetleg Orpheuszt.
Az idő őrlő kerekei alatt viszont ezek a nevek megkoptak. A hit és a világ megváltozott, s ezzel együtt a kitüntetett férfiak és nők is más kontextusba burkolóztak, de feladatuk (mely talán a remény táplálása, a példakép szolgáltatása, illetve a tetteik történetével való szórakoztatás) szinte változatlan maradt. Mára szinte már rá sem lehet mutatni egyértelműen, hogy mivé lettek pedig mi is ugyanúgy őrizzük őket különböző formában.
Ha elkezdenék felépíteni egy párhuzamot a mai képregény alakok és a „csodákat” véghezvivő antik hősök között talán sokan elfintorodnának. Pedig valószínűleg nem tévednék akkorát, hisz csupán a kor ízlése szerint felújított vagy újraértelmezett „lényekről” van szó (vagy gondoljunk csak a Marvel bizonyos képregényeire, melyek isteneket, vagy antik hősöket is megidéznek, vagy tekintsük Homérosz Iliászát és Odüsszeiáját, melyek közti eltérések igazolhatják a hősök folytonos változását, már csak ilyen rövid idő alatt is). A másik csoport ettől talán könnyebben felfedezhető, hisz a mindennapok hősei talán nem távolodtak el annyira a tudomány és racionalitás világától, mint a csupán „gyermekmeséknek” szánt fantasztikum (filmes példaként erre a legjobb példa talán Donnie Darko).
De persze ezen színes ábrákon megele- venedő alakok között is akad, ki nem távolodik el annyira a valóságtól, vagy legalábbis a szemszögéből még lehet látni az igen széles határsávot. Első sorban a Denevéremberre gondolok, hisz talán ő az egyike azon kevés képregény figuráknak, akik sokkal hétköznapibb, már-már reális indokok miatt kreál magának egy alternatív személyiséget, s e mögé bújva védi a polgárok békéjét. Illetve a képességihez sem kell túl sok természetfölöttit megmozgatni, csupán a modern technikát.
Ettől talán merészebb húzás, ha ez utóbbi kosárba egy könnyed ejtéssel elhelyezem az akciófilmek bizonyos szereplőit. Pedig ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket az alakokat, láthatjuk, hogy az eddigiek tükrében tökéletesen megfelelnek a kritériumoknak, melyeket egy modern hős számára állíthatunk. Egy példán keresztül lenne talán a legegyszerűbb, hogy ezt a felvetést igazoljam.
John McClane-re - akit ugye Bruce Willis elevenített meg a közönség számára négy filmben is - esett a választásom, hisz véleményem szerint a tömegszórakoztatás ezen ágazatából talán az ő karaktere, mely több fejjel is kimagaslik az akcióhősök óceánjából. Ugye egy átlagos rendőrről van szó, ki Los Angeles-ben a Nakatomi toronynál „hírnevet” szerez magának, hisz mondhatni egyedül leszámol az épületet elfoglaló „terroristákkal”.
A történet Washington-ban folytatódik, ahol egy repteret ment meg, vagy legal- ább is a levegőben köröző, lassan a Fehér ház pázsitjára potyogó gépeket. Az első két részt elsősorban néhány szereplő, s karácsony ünnepe köti össze. A harma- dik rész szakít ezzel a hagyománnyal, s new york-i nyár egy forró napján szólítja McClane-t, hogy bombák után rohan- gálva megmentse a világ legnagyobb arany készletét.
A legutolsó, s értelemszerűen a legfriss- ebb részben pedig „internetes terroristá- kat” rendel az író ellenfélül, de persze megint csak a pénzről van szó. Tehát e négy részen keresztül követhetjük nyo- mon egy ismeretlen rendőr diadalmene- tét a legnagyobb hősök panteonjában, természetesen a modern ember szájíze szerint tálalva.
Mit is jelent ez? Először is ugye teljesen mítosztalanítva van a történet, hisz John semmilyen felsőbb hatalomtól nem kap segítséget (ha csak saját teremtőjét nem tekintjük annak, de egy ilyen esztétikai, metafizikai problémától most eltekintenék). Semmilyen különös képessége sincsen, mely előnyt jelenten számára. Mondhatni egy teljesen átlagos ember, ki mindig rossz helyre keveredik, s kénytelen végezni a munkáját.
Ez lesz talán a legfontosabb, mely által a modern hős archetípusának egy töké- letes megtestesítője. Hisz egy a nagy tömegből, ki csupán akaraterejével, tudásával képes szembenézni az őt érő problémákkal, melyek természetesen az ő esetében nem átlagosak, de maga a quadrology menetét végig tekintve azzá válnak, s ez által „erőt” adhatnak. Ilyen értelemben tehát egy példaképről beszél- hetünk, vagy akár a remény táplálójával, hogy képességeihez mérten mindenki szembeszállhat a számára megfelelő problémákkal (megfelelőekkel, hisz a családját ő sem tudja egyben tartani, melytől még emberibbé válik) mely tökéletesen összevág a klasszikus értelmezéssel.
A hősök általában fegyverhordozóval járnak (erre számos bizonyítékkal szolgál az irodalom), s nincs ez máshogy ebben az esetben sem, hisz McClane ha nem is ugyanazzal, de minden részben megkapja a maga „társát”. Alapvetően itt csupán támaszról van szó az első három részben, hisz az első kettőben Al Powell rendőrtiszt (ki ugye a másodikban alig tűnik fel) csupán a lelket próbálja tartani a főszereplőben. A harmadikban pedig a Samuel L. Jackson által megformált Zeus szintén ezt a feladatot látja el, illetve természetesen itt már a másnapos és igen fáradt hősünk helyett időnként gondolkodni is kényszerül. A negyedik rész ilyen tekintetben teljesen más, hisz Matt Farrel (Justin Long) egy teljesen új szerepkörben tűnik fel a rendőr oldalán. De talán jobb is így, hisz ki lenne kíváncsi egy a számítógépek fölött görnyedező John-ra.
Alapvetően tehát úgy tűnik, hogy ha nem is egyértelműen, de nagyvonalakban megfelel John McClane a klasszikus hős újraértelmezésének. Ha Platón erényei alapján közelítenénk meg a témát (ha esetleg valakinek így jobban tetszik a hős megfogalmazása), akkor sem bukna el, vagy legalábbis mindenhol átcsusszanna egy hajszállal (talán még józan önmérséklet mércéjébe is beleférne).
