(Jean-Pierre Jenuet & Marc Caro - The City of Lost Children)

Jean-Pierre Jenuet és Marc Caro számos filmet jegyeznek együtt. A szerzőpáros hol közös rendezést vállalt magára, hol együtt dolgoztak már a történet megalkotásán is, hol pedig Jenuet vitte filmre Caro ötleteit. Az elveszett gyerekek városa kapcsán elmondhatjuk, hogy mind a történetet, mind a megfilmesítést közösen vitték véghez (igaz segítségükre volt még a dialógusok megírásában Gilles Adrien és Guillaume Laurant). Az eredmény viszont nem igazán hasonlítható össze egyik azelőtti munkájukkal sem.

Igaz, hogy látszólag egy negatív utópiában járunk, melyre már volt példa munkásságukban (gondoljunk csak a Delicatessen-re), de valami mégis furcsa. Talán ott kellene ennek taglalását kezdeni, hogy egy városban járunk, melyen mindig köd és éjszaka ül. Egy városban, honnan gyermekek tűnnek el, s egy titokzatos szekta uralja az utcákat. A realitás pedig teljesensen semmisé válik ebben az erőteljesen viktoriánus környezetben.

Egyfelől „Verne csodáinak” felelevenítésének lehetünk tanúi, másfelől a szereplők szürreális volta akadályozza, hogy akármilyen valóság alapot tulajdonítsunk ennek a történetnek. Illetve persze a helyszín, mellyel kapcsolatban egyetlen utalás sem hangzik el, hogy hol fekszik. Így csupán találgathatunk, hogy egy álmodozó elme fantáziájában, vagy az álmok mezején (pontosabban a rémálmokén) járunk e.

A mű maga One (Ron Perlman) -egy volt bálnavadász, mára erőművésszé váló férfi- és talált „kisöccse” körül zajlik. A kisfiú is a számos elrabolt sorsára jut, s a báty a keresésére indul. Mely kalandos úton egy olajfúró toronyra emlékeztető kis „szigetre” visz, hol Krank (Daniel Emilfork) és időnként groteszkbe átcsapó udvartartása a foglyul ejtett gyermekek álmát próbálja elrabolni.

Ezen a történeten keresztül ismerkedünk meg a város minden rémségével, s szépségével. Műfajilag igazán nehezen meghatározható, hisz a sci-fi elemeitől kezdve a korai film noir palettáján keresztül egészen a egy romantikus alkotás eszköztáráig minden megtalálható benne.

Ezek közül talán a legfurcsább One és Miette (Judith Vittet - az utcán garázdálkodó gyermekek bandájának vezetője) „szerelme”, mely persze a megfelelő naiv keretek között marad, s a némi jövőre vonatkozó utalások szintjén megragad. Mindettől függetlenül központi témája a filmnek, hisz a lány nélkül az „ember” soha nem érne célba. Illetve ő oldja fel az egész konfliktust.

Az egész történet leginkább mégis egy mese, hol könnyen elhatárolható a fekete és fehér, s igazán kevés átmenet akad a kettő között. Mintha tényleg egy kisgyermek rémálmában lennénk, mely végül jóra fordul, s mindenki elnyeri méltó jutalmát, vagy megérdemelt büntetését (ahogy azt mondani szokták).

A film egésze viszont mégis többet sugall, mélyebb tartalmakat. Mintha nem csupán egy álom, hanem annak reflexiói is hömpölyögnének az egymást nem feltétlen logikusan követő jelenetek alatt. De még ha nincs is szó semmi ilyesmiről, s a mű tartalma a várost ellepő árnyékokban rejtezik, mindegy, nem fontos mindent megérteni, s nem is kell. Elég csupán egyszerűen élvezni, elég ha magával ragad, s időnként vissza-vissza kacsint ránk.

Jaj igen. A zene -ha nem tévedek- annak az Angelo Badalamentinek a munkája, akiről már esett itt szó a Twin Peaks kapcsán, gondolom ezek után nem kell hosszasan ecsetelnem a soundtrack csodálatos hangzását, illetve az illeszkedését a filmhez.