(Fernando Meirelles - Cidade de Deus)
Isten városa nevében ellentétben nem kedvelt lakóhelye az emberek által tisztelt magasztosságoknak. Mondhatni istentelen hely. Nem ismer könyörületet vagy bocsánatot. De végül is mit várnánk Rio de Janeiro legnagyobb nyomornegyedétől, melyet a kábítószer kereskedők tartanak a markukban. Persze az út idáig (azaz a kezdő képsorokig) messziről és kanyargósan vezet.
De még mielőtt rátérnénk e nem éppen sárga útra, néhány szót érdemelhet a háttér is, hisz nem túl sok film éri el, hogy a távoli latin-Amerikából hazánk televízió palettájának egyik visszatérő vendége legyen (bár itt lehet csupán a négy szobrocskára való jelölésről van szó). Illetve az sem mindennapi, hogy a film népszerűsége nem vezetett a adaptáció alapjául szolgáló regény fordításához.
Minden esetre Fernando Meirelles dolgozatával is tökéletesen megelégedhetünk, hisz már-már hibátlan alkotásról beszélhetünk. Mely egy felől alapos részletességgel térképezi fel egy város (rész) életét, s annak kulcs figuráit. Másfelől, pedig zseniális „maffiafilm”, mely teljesen új útvonalakat rajzol fel, e nagy múltra visszatekintő „műfaj” paradigmáján belül.
De még mielőtt túlságosan belefeledkeznék a hangzatos szavak puffogtatásába, nézzük, hogy valójában miről is van szó. Két fiatal fiú (Rakéta és Kis Kocka/Kicsi Zé) felnövését követhetjük nyomon, mely szorosan összefonódik Isten városának történetével is. A kettőjük élete pedig tökéletes leírja a város természetét, s az itt születettek lehetőségeit.
Rakéta (Alexandre Rodrigues) fotós akar lenni, s ki akar törni a környezetből, melybe beleszületett. Kis Kocka (Leandro Firmino) főnök szeretne lenni, uralni akarja az egész várost, s úgy tűnik ez a kevésbé megvalósíthatatlan cél. (Az európai művészet hatása már itt kezd érződni, hisz mindkettő mellett van egy fegyverhordó, mint ahogy az a „mi mitológiánkban” szinte mindenütt.) A történet nagyjából e két száll folyamatos találkozása és párhuzamosan futása mellett alakul, mely végül népmesei igazságszolgáltatáshoz vezet.
Nem szeretnék nagyon elmélyülni a történet bemutatásában, hisz annak összetettségét nem igazán lehet így visszaadni, látni kell. Illetve a történet annyira szaggatott, mivel tele van visszaemlékezésekkel, apró közjátékokkal, melyeken keresztül fest Meirelles fantasztikus képet Isten városáról, hogy egy rövid összegzés biztos nem adható róla.
Azért, hogy az egész érthetőbb legyen megpróbálok két ilyen közjátékot összefoglalni. Először is ott van Neguinho (Rubens Sabino) elosztójának a története, mely rövid képsorokban tárul elénk egészen az első pillanatoktól (azaz Dona Zelia munkába lépésétől) Kicsi Zé felbukkanásáig, a legfontosabb eseményeket kiemelve (talán egyeseknek az Amélie csodálatos élete ugorhat be).
Vagy például a szinte rögtön ez után következő drogárusítást bemutató „rövidfilm”. Mely a csomagolástól egy elosztó hálózat felépítéséig mindent elmagyaráz, természetesen Kicsi Zé bandáján keresztül. A technika pedig lényegileg ugyan az, mint az előbbiekben.
Tehát ehhez hasonló apró jelenetsorok tarkítják a film egészét. Mely így tényleg aprólékosan veszi sorra a város egész történetét. Mely felemelkedésbe és a bukásba egyaránt vezet. Mint ahogy ezek után gondolható, nem egy nyugodt, erőszakmentes filmről van szó (vegyük csak azt, hogy a film második része a város legnagyobb bandaháborúját mutatja be). De a mozgókép adta lehetőségek virtuóz használata könnyedén ellensúlyozza ezt, s néhol nem hogy csak szórakoztatóvá, de egyenesen viccessé változtatja ezt a humort mellőző vidéket.
