(Quimby - Lovarda, Debrecen)
Egy barátom a koncert előtt biztos, ami biztos ki is mondta a gondolataimat, valami olyasmit mondott, hogy azért nem jön ő most Quimbyre mert fél nagyon, hogy szar lesz, öregszenek már ezek nagyon, nem akarok csalódni. Valami hasonló gondolattal felruházva tartottam a kezembe a jegyeket, s adtam át a biztonságőrnek, miközben valami elő zenekar melegítette a korán érkezőket. Engem nem hatott meg igazán, bár tegyük hozzá, hogy csupán fél füllel koncentráltam a dologra, a sör szerzése valahogy jobban motivált.
Aztán elkezdődött, s úgy tűnt minden rendben van. Kis Tibor uralja a színpadot, hangja rendben, a zenészek is kitesznek magukért. A közönség tombol, s egyre jobb a hangulat, ahogy sorra jönnek az ismertebb, nagyszerűbbnél nagyszerűbb nóták. Volt majdnem minden, mi nélkül elképzelhetetlen lenne egy Quimby koncert - Fekete lamour, Otthontalanság otthona, Autó a szerpentinen, Sehol se talállak, Androidő, Libidó - bár én jó néhány számot hiányoltam az esti repertoárból, de hát nem csak nekem játszottak a színpadról.
Tehát minden úgy tűnt, hogy ismét egy „átlagosnak” mondható Quimby koncerten leszek túl még éjfél előtt, de aztán a vége, a csúcspont összetört. Nem igazán akarom magyarázni, hogy miért is a Bordélyos a kedvencem a zenekartól, de valami szörnyű volt hallani. Erőtlenül, kifáradva, mintha csak fölösleges púp lenne így a végére csendült fel, s teljesen lelohasztott.
Legközelebb persze lehet más lesz, feltéve, ha lesz legközelebb részemről, ami egyelőre bizonytalan.
