(Kurt Sutter - Sons of Anarchy 1. évad)

„Az anarchizmus az emberi elme felszabadítását jelenti, és a hit dominanciáját. Az emberi test megszabadítását a vagyon hatalmától. Megszabadítását a béklyóktól és az állam által kerített korlátoktól. Azt jelenti, hogy a társadalmi rend az emberek szabad csoportosulásán alapul.” – Emma Goldman

Az elképzelés csodálatos, mint általában. A megvalósítás már nehézkesebb. Idézzük fel csupán a keleti blokkot, s rögtön fel is villan, hogy az ilyen hangzatos elméletek hogyan is csúsznak félre, ha a gyakorlatba kellene őket átültetni.

A most terítékre kerülő sorozatnak is ez a fő gondolatmenete megfűszerezve természetesen a szokásos (mára már alapkövetelménynek vehető) egyéb szálakkal. Tehát lesz itt szerelem, árulás, megbocsátás, rejtély s számos más elmaradhatatlan kellék.

A történet egy motoros banda, az Anarchizmus gyermekei (SOA) körül alakul, kik egy régi kor maradványaként egy Államok béli kis városban, Charming-ban tengetik mozgalmas hétköznapjaikat. Úgy tűnik, hogy az idő itt valamikor még a 80-as évek közepe tájékán (vagy talán egy kicsit hamarabb) megállt, s mint apró szigete a „szabadságnak” saját törvényei (melyeket főleg a SOA határoz meg) alapján evickél valamerre.

A főhősünk, vagy legalább is első számú nézőpontunk Jax (Charlie Hunnam) a banda (azóta elhunyt) alapítójának a fia, s a mostani vezérnek, Claynek (Ron Palmer) a mostoha gyermeke. Lényegileg az ő szemszögéből követjük végig 13 részen keresztül, hogy a biztonságban és jólétben (a fegyver kereskedelem nagyon jól jövedelmező biznisz) tengődő tagok élete, hogy esik szét (a fentebb említett vízióba vetett hit, hogyan pukkan szét, s hogyan kell új életre).

Több fázison haladunk végig a külső fenyegetéstől (Mayens, a majdnem új seriff), a belsőkig (legfőképp a banda múltjából felbukkanó titkok, szerelmi bonyodalmak, s persze Donna halála), melyek Jax-et új útra terelik.

Első ránézésre furcsa választásnak tűnik Jax - a fehér lovag vasparipán - Teller középpontba állítása, de a sorozatnak nagyon jót tesz az ő morális felsőbbrendűsége. Elbűvölő karaktere egyértelműen szerethető, s a néző is hamar képes azonosulni vele, mint a modern kort meg nem értő örök lázadóval (na de láttunk már ilyet magától Brandótól is, de persze hiába).

Nagyjából a többi karakter is rendben van (bár, hogy a prospect pontosan hogyan is került közéjük, s lesz e belőle valaha tag… persze annyit legalább tudunk, hogy nagyon tehetséges boxoló a fiú), egészen jól felépített, átgondolt figurák, kikről érezhető, hogy jönnek valahonnan, s tartanak valahová. (Sőt időnként még egy-egy mellékszereplőn is érezhető, hogy nem csupán a történet miatt került oda.)

Lássuk ezt az én személyes kedvencem (természetesen a másik szerethető figura) Opie (Ryan Hurst) karakterén keresztül. A sorozat elején szabadulva a börtönből (egy régi eset, melyet természetesen a SOA érdekében követett el) még fél lábbal bent, fél lábbal kint a „családból”, őrlődve így „az asszony és a fiúk” között. Majd pesze dönt, de döntése újabb nagyobb tragédiához  Nagyon jól kirajzolódik egyenes jelleme s egyszerűsége (a szó jó értelmében), melyet legfőképpen Jax-vel való barátságában lehet tetten érni.

Ez a barátság (testvériség) az mely leginkább jellemzi a karakterek egymáshoz való viszonyát. Mint ahogy az indító idézetből is kitűnik, ők csak egymásra számíthatnak, mindent maguknak szerveztek meg (az erőszakszervezettől, a család újraértelmezéséig), s úgy tűnik helyesen és jól élnek. Talán ezért is történhet meg, hogy a törvényen kívüliek lesznek a jó fiúk, Uncle Sam-vel szemben (no mondjuk ez annyira nem meglepő mostanában). S gyilkolhatnak, csalhatnak, hazudhatnak, tehetnek akármit ez semmi képen nem változik (hála Jax-nek).

Azaz alapvetően olyan érzelmeket pendít meg a sorozat, mely az emberek bizalmatlanságára játszik rá a kormányukkal szemben (az időzítés tökéletes), s a személyes szabadságot tolja helyette előtérbe. A téma persze ebben a kontextusba már a 60-as évek elejétől ott hevert a valóságban, hisz a Kaliforniában, akkor alakuló bandák egyenes ági leszármazottja a SOA.

Természetesen a sorozat minden érdeme ellenére, itt is jócskán keverednek klisék és sztereotípiák az egészben (akár csak a szappanoperába illő szerelmi esetek, ahol azért kiemelendő, hogy az anya farkast alakító Katey Sagal ismertebb nevén Peggy Bundy, kire a szerepet mintha rászabták volna), de olyan jól, hogy az emlékezetes és csettintésre méltó ötletek között, szavunk nem lehet ellenük.

Az egész évad gördülékenyen, egyenletes minőséggel futott le, azt hiszem nagyobb panasz nem érheti. Reményeim szerint a folytatás is hasonló mederben marad, s ha így lesz, akkor azt is, hogy még számos évadot végigizgulhatok a sorozatból (mely egyébként megérne egy hosszabb-mélyebb elemzést is akár, hisz számomra úgy tűni, hogy nagyon realisztikusan sikerült ábrázolnia egy motoros bandát az új évezredben, vagy a banda jele kapcsán is, mely központi szerepet kap az egész sorozatban).