(Martin McDonagh - In Bruges)

„Martin McDonagh a kortárs dráma csodagyereke.” Olvasható szinte mindenütt, ahol a név valamilyen kontextusban felbuk- kan. Darabjai párhuzamosan futnak London színházaiban, első filmes kalandozása rögtön Oscarig repítette. Első nagyjátékfilmjét itthon csupán a fordítók tudták tönkretenni (Erőszakik).

A történet roppant egyszerűen összefoglal- ható. Két bérgyilkos egy szokatlan kemény meló után kényszerpihenőre, „nyaralásra” kárhoztatik, hisz a balladai homályba vesző utolsó munkájuk alkalmával egy ártatlan gyermek is az áldozatok listájára kerül. Tehát Ray (Colin Farrell) és Ken (Brendan Gleeson) a költői szépségű belga városban, Brugesben kénytelen tölteni egy kis időt.

A páros szinte ég és föld, hisz míg Ken eltelik a várostól, s azt mint jól nevelt turista járja folyton, Ken idegrohamoktól küzdve csupán unatkozik. Egészen addig nem is változik semmi, míg a hevesebb természetű ír össze nem fut egy forgatáson Chloëval (Clémence Poésy) a világ egyik legszebb dílerlányával. Az események lényegileg fénysebességre kapcsolnak az eddigiekhez képest, s Londonból a megbízó, Harry (Ralph Fiennes) kiadja a parancsot: Kennek meg kell halnia (egy gyermek gyilkosságot, még ha véletlen is volt nem lehet megúszni, még ilyen körökben sem).

A film két nagy erősséggel büszkélkedhet, hisz mind a helyszín, mind a szereplők óriásit dobnak a furcsán kicsavart, enyhén moralizáló drámán. Míg Belgium tipikus mézeskalács városa karácsonyi hangulatával, filmforgatásával a háttérben (s néha sokkal előrébb türemkedve) lenyűgöz, s igazi szereplővé válik, addig e díszletek között a szereplők fantasztikus játéka, s költőien kirajzolódó jelleme, úgy magával ragad, hogy nehéz nem beleszeretni az alkotásba.

Ugye maga a tragédia már a film „kontextusán” kívül megvolt, s így az csupán az utórezgéseivel, a „büntetéssel” foglalkozik. Lenyűgözően kövezi ki az utat a katarzisig, mely nagyobb meglepetésbe talán nem is torkolhatna. Igazából mégis távol áll attól a drámától, mely egy inkább színházban járatos szerzőtől elvárható lenne. Mondhatni ízig-vérig filmes történetről, látásmódról van szó, mely kiált a celluloid szalagért.

Nem akarok túlzásokba esni, de minden bizonnyal 2008 egyik legjobb filméről van szó, s aki még nem látta, annak kötelező.