Colere

(Bennett Miller - Capote)

Philip Seymour Hoffman minden bizonnyal méltán pályázhatna a világ legjobb színészének címére. Többször bizonyította már tehetségét, gyakran egymástól homlokegyenest különböző szerepekben. Ezek közül viszont felépíthetünk egy jól kirajzolódó sort, melyet a színész által megformált karakterek szexuális identitása köt össze. Rögtön kezdhetjük a Boogie Nights (1997, Paul Thomas Anderson) apró kis mellékszerepével, mely valahogy mégis emlékezetes, s bizonyos olvasatból meghatározó is a film történetében, majd rögtön folytathatjuk a Flawless (1999, Joel Schumacher) már sokkal meghatározóbb, és központibb szereplőjével, bár még ebben az esetben is csupán asszisztálásról van szó, hisz a film elvitathatatlan de Nirotól.

A Capote (2005, Bennett Miller) viszont már egyértelműen a Hoffmané (mi sem igazolja ezt jobban, mint a legjobb férfi főszereplő címke alatt futó aranyszobrocska bezsebelése), mely talán karrierjének fénypontja. Igaz, hogy a karaktert és a cselekményt az élet adja, de a megformáláshoz, mindenképpen szükségeltettek a már említett előzmények. Aki nem ismerné Truman Capote nevét, annak most legyen annyi elég, hogy az amerikai történetének egyik leghíresebb írójáról beszélünk, kinek a nevéhez fűződik a ’non-ficton-novel’ műfajának megteremtése.

A film pont ezt az időszakot ragadja ki a homoszexuális író életéből, s ezen keresztül próbál, mind a karakterhez, mind a ’Hidegvérrel’ című alkotás keletkezéséhez, mind a bűn lélektanához közelebb kerülni, s ezt sikeresen végzi. Ugye a film cselekménye, az említett regény megírásának krónikája, mely lapjain egy különösen brutális gyilkosság elevenedik meg, de nem éppen a megszokott módon, hisz kevesen jutnának arra a gondolatra, hogy irodalmi keretek között feltárják a teljes elő- és utóéletét a bűnesetnek, illetve az elkövetők pontos és zseniálisan megrajzolt pszichológiai profilját.

Capote viszont éppen ezek szerint jár el, hosszas interjúk során (szinte mindenkivel, kinek köze volt a gyilkossághoz, különösen az egyik elkövetővel Perry Smith-vel, kit Clifton Collins formál meg a moziban) minden apró kis adatot összegyűjt és abból teremti meg egy brutális mészárlás teljes világát. Mindebbe annyira belefeledkezik, hogy hirtelen 5 és fél év tűnik el életéből, emberi kapcsolatai megromlanak, hisz teljesen az eset rabjává válik, s ráadásul a végére ő is teljesen összeroppan. Ezt a film legfőképpen az alkoholizmus elmélyülésével (a koktéloktól, a bébipapiba való brandy öntésig) szimbolizálja, de néha-néha ilyen irányú kinyilatkoztatásokat is ad a „főhős” szájába.

Viszont, ahogy a felvezetéséből is sejthető a film legnagyobb erőssége, Hoffman, hisz olyan odaadással és alázattal formázza meg az alkoholizmusa miatt eltávozott írót, hogy szinte feloldódik eredeti személyisége abban. Ehhez persze hozzátartozik, hogy alapvetően hasonlítanak egymásra egy picikét, a maszkmesterek pedig erre még egy kicsit rá is erősítenek. De igazából nem ebben, hanem a beszédben, a mozdulatokban, egy-egy pillantásban érhető utól igazán a megformált alak, melyet zseniálisan hoz Hoffman (nyugodtan emelhetjük Johnny Depp – Hunter S. Thompson – és Wal Kilmer – Jim Morrison – mellé).

Természetesen a film vágása és fényképezése is tökéletesen a helyén van, megteremtik az időben hosszan elnyújtózó történet légkörét, mely nem rohan, jó pontokat ragad meg és mutat be, hogy ott érezhessük magunkat a korban a helyszíneken. Tehát azokon a jeleneteken keresztül, melyek vagy egy családi vacsoraasztal körül, vagy egy füstös klubban játszódnak nyugodtan tekinthető az alkotás e 5 év kortablójának is akár.

Az alkotás tehát Hoffman játékán túl is tartogat meglepetéseket a néző számára, így nem csupán a színész és az író rajongóinak kötelező darab, hanem mindenkinek kit egy kicsit is érdekel az amerikai 60-as évek eleje.