(Michael Anderson - Logan's Run)
’Logan 5’ (Michael York) egy 26 éves fiatalember, ki egy kupolavárosban teljesít járőri szolgálatot. Feladata, hogy a törvény elől elmenekülőket, a futókat likvidálja. Az emberek pedig gyakran futnak, hisz utópiájuknak, melyben szinte minden tökéletes (már csupán az élvezeteknek élnek az emberek), egy nagy hátulütője van. Méghozzá, hogy 30 évesen be kell lépni a körhintába, mely vagy az enyészethez, vagy az újjászületéshez nyit számukra utat.
Jessica (Jenny Agutter) a véletlen folytán ismerkedik meg Logannel, s ületet el egy gondolatot a fejében, mely szerint újjászületés nincsen. Ezek után kap ’hősünk’ titok feladatot, mely szerint neki is futóvá kell válnia, hogy felderítsen egy misztikusnak tűnő helyet, a katedrálist, hová a futók igyekszenek (számuk pedig már átlépte az ezret, így lassan veszélyt jelentenek a kupola lakóira). A küldetés megdöbbentő felismeréshez vezet, s még megdöbbentőbb világba juttatja el Jessicát és Logant, kik egymásba szeretnek és visszatérnek, hogy mások szemét is felnyissák.
Így talán kicsit közhelyesnek hat a történet, de gyorsan tegyük magunkat túl ezen, hisz a Logan futásával egy olyan világba léphetünk be, mely bővelkedik dialógusok alapjául szolgáló témában. S bár igaz, hogy a látvány, a díszletek, az egész narratíva kissé megkopottnak, ügyefogyottnak tűnhet a mából, annak bája és romantikája mégis elég vonzó, hogy ez se tántorítsa el a nézőt.
Tehát egy utópiáról van szó, mely minden előnye ellenére mégsem elégséges az embernek, hisz elveszi tőle az öregedés, az együttélés, a szerelem szépségét (kissé talán mulatságos is, mikor a feleség és férj szavakon értetlenkednek ’hőseink’, vagy éppen arról, hogy egy gyermek az anya testében növekszik, s utána is együtt élik életüket). Így a kíváncsi emberi természet miatt halálra van ítélve (hisz hiába próbálja elfedni, elfeledtetni velük új környezetük egy régit, s egy későbbi generáció számára már hiába tűnik ez az élet elrendeltetett menetének, az „igazság” mindig ott lappang, hogy felszínre törve elsöpörjön mindent).
Kissé nagyító alá véve az alapszituációt, rögtön feltűnik, hogy a 60-as évek kommuna világa van erősen kiforgatva és újraértelmezve. Az ideológia kiveszik, s marad a nihil, melyért cserébe ha úgy tetszik rituális áldozatokat kell bemutatni, egy „istenség” előtt, kit az emberek maguknak teremtettek, hogy életüket olyan mederbe tereljék, mely a legkényelmesebb számukra. Igaz a dolgok kezdete homályba vész, s mi már csak a kezdetektől időben távollévő generáció életébe pillanthatunk bele, de a feltételezés, mely az előbbiekben megfogalmazódott, minden bizonnyal helytálló.
Az egész viszont még ettől is veszélyesebb, hisz a nihilbe való elmerülés után már az sem tűnik fel a kéjben és „boldogságban” fürdőzőknek, hogy lényegileg egy diktatórikus rendszernek hajtanak fejet, mely már a ’miért?’ lehetőségét is elvette tőlük. Persze vannak kik megpróbálják feltenni a kérdést, de „eretnekség” vádjával kiűzetnek a „paradicsomból”.
Az ember viszont ilyen keretek között sem képes a társadalom bizonyos pillérein túllépni. Bár igaz, hogy a családot, mint a társadalom jellegét megszüntették (kommuna jelleg), de a társadalmi tagolódást nem (életkor szerint csoportokba rendeződnek, mely ruházatukban megjelenik), illetve problémás egyedekkel szembeni képmutatás sem szűnik meg, csupán kicsit átalakul, s szimplán elkülönítenek ’világukban’ egy kis szegletet számukra, hogy ott éljék ki magukat, s így nem okozhatnak kárt a többség számára.
De végülis mit várunk egy olyan társadalomtól, hol a test átszabható, betegség és sérülések nincsenek, a technikai fejlettség olyan szintet ütött meg, hogy dolgoznia senkinek sem kell, s minden a szórakozást, a vágyak kielégítést szolgálja. Valószínűleg semmit, maximum pedig a felébredés fájdalmas pillanatát, a szembesülés kijózanító momentumát, hisz az „igazság” elől senki és semmi nem zárhatja el sokáig magát. A szerelem és az ember ismét győzedelmeskedik, s Washington valószínűleg újra tündökölni fog.
