(Uli Edel - Der Bader Meinhof Komplex)
Ugye lelőtték Rudi Dutschke-t, s ezzel elszakadt a cérna, mondjuk a gondolat már a Sah meg a nője látogatása után is megfogant, de nem volt elég ereje a dolognak. No meg kellettek a palesztinok is, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Némi kiképzés, s az NSZK lángokban áll, egy maroknyi fiatal balos rettegésben tartja a fal nyugati oldalát. No persze közben olaszban is megy a móka, Vörös Brigádot stb., bár már igazából az államokban lecsengett a hosszú hajú trinyósok kora, meg a franciák is csöndbe burkolóztak, Cohen-Bendit már lehet a politikai karrierjén gondolkodik, ki tudja.
A lényeg mégis talán az, hogy egy fiatal megrögzött kommunista kiáll az elnyomó imperialista rezsim ellen, s ha a szavak már nem elegek, képes tettekre is. Bankrablás, robbantás, meg ami éppen az eszébe jut, kicsit vadregényes, romantikus, western szagú történet, melyet ráadásul körülleng a szabad szerelem erotikus hangulata. Így pedig a vér és az egyszerre több irányba szaladó emberek mellé felsorakoznak a hatalmas német csöcsök… Csodálkozik még valaki, hogy filmet kellet készítni a történetből? Na ugye.
Egy háború kezdete és vége
Anderas Baader (Moritz Bleibtreu) barátnőjével Gudrun Ensslinnel (Johanna Wokalek) valami igazán radikális dolgon törik a fejüket, hisz úgy tűnik az NSZK-ban a dolgok kifordultak az álltaluk helyesnek vélt forgatókönyv adta keretből.
Ulrike Meinhof (Martina Gedeck) egy családos, jól menő balos újságírónő, ki a rendszert belülről óhajtja kikezdeni, s lázító röpirataival, újságcikkeivel alternatívát felmutatni, a problémákra rámutatni, a nyilvánvaló hazugságokat akarja megcáfolni.
A történet két fontosabb esemény után indul be (mint ahogy már azt említettem is). Először is 1967 június 2. a perzsa sah és felesége látogat az NSZK-ba. Az érkezésükkor fiatalok tömege tüntet képmutatásuk ellen, az események pedig eldurvulnak, s a rendőrség végül is a sah híveinek oldalára állva tragikus eseményt idéz elő. Egy rendőrfőhadnagy lelő egy 26 éves diákot. 68 április 11. pedig Dutschkét egy Joseph Bachmann nevezetű férfi fejbe lövi, súlyos agykárosodást szenved, s az országban elszabadul a pokol.
Baader egyenlőre csak felgyújt társaival együtt egy áruházat, de elkapják, s rács mögé kerül. Ezek után ismerkedik meg Meinhoffal, s némi hezitálás után kezdetét veszi a német történelem legnagyobb terrorista hulláma. Baddert, Meinhoffot és társaikat palesztinok képezik ki, s felkészülten, ötlettel tele térnek vissza Németországban, hogy tettekkel fejezzék ki nemtetszésüket a rendszerrel szemben.
Természetesen egy idő után nincs menekvés és elkapják őket, de ez csak olaj a tűzre, hisz először a RAF második generációja hajt végre megtorló csapásokat, majd a 3. generáció olyan cselekményeket hajt véget, mellyel már nem igazán lehet mit kezdeni (közben persze ne feledjük a müncheni olimpia eseményeit sem).
Végül a börtönben először Ulrike öngyilkos lesz, majd nem sokkal utána gyanús körülmények között a többiek is „saját kezűleg” vetnek véget az életüknek egy éjszaka leforgása alatt. A RAF elbúcsúzik a világtól, de utolsó közleményükben a harcot nem tekintik befejezettnek…
„Lőni és baszni ugyanaz.”
Uli Edel ismét kényes témához nyúlt, s Hitler után a RAF történetéből szemezget kedvére, de legalább úgy, hogy egy nagyon egyoldalú narratíván keresztül megpróbálja a még ma is élő mítosz lángját kicsit nagyobb fokozatra kapcsolni (talán a „most” sem véletlen, hisz az utóbbi időben elkezdődött a még börtönben lévő tagok szabadlábra helyezése).
Lehet mondani, hogy mindezt sikeresen teszi, hisz ha hőseposzban gondolkodott, s nem kívánta tényleges árnyalatokkal megfesteni az eseményeket, s az események mögött álló embereket, akkor a munkája hibátlan, s mint a népmesék hősei léphetnek a széles vászonra a morálisan megkérdőjelezhetetlen, elkötelezett, ideológiailag tökéletesen felépített terroristák.
Másfelől a történetnek csak egy csöppnyi szeletét kapjuk meg a bő két és félórás alkotásban, mely igazából tényleg semmi másra nem alkalmas, csak, hogy „a hősök” végre tényleg „hősök” legyenek. S hogy Baader, Meinhof, Ensslin s a többiek babérkoszorúval a fejükön megdicsőüljenek mindent elsöprő igazságukkal, s az őket elitélők a mélybe taszítsanak, hogy az igazság fénye végül mégis ragyogjon a német égen.
Mert miről is van szó, a roppant egyoldalú filmben? Végigjárhatjuk a RAF három generációjának útját, miközben a kamera mindig abból a szögből mutat, melyből ők a nép hős fiai, kik az elnyomó, imperialista rendszer ellen lázadnak, hol fegyverrel, hol baszással, mert hogy a kettő ugyan az. Ugyan úgy sokkolja a közt, s ugyan úgy a vezetést, mely oly megátalkodott, hogy még a tisztességes tárgyalást sem érdemlik ki a becsületes terroristák, s akár saját polgárait is feláldozná, hogy e semmirekellő kommunistáktól megszabaduljon.
Nincs igazság a földön, s nincs tett, mely megváltoztathatná a náci emlőkön felcseperedő vezetést, nincs mi megtörhetné a média cézárok hatalmát, s nincs mely kifordíthatná a fogyasztói társadalmat a megszokott kerékvágásból. Legalább is a film szerint, mely elhallgat, féligazságokat mond, s sok mindent elfelejt, de talán így van ez helyén, hisz a kamera mögé bújva nem is mondhat mást így vissza tekintve szinte senki. A vászonra jól mutató fiatal hősök kellenek, hogy eladható legyen, a mellek sem ártanak, melyeket közben felzabált a gépezet, s apró pénzre váltotta azt. A lázadni cselekvásnek eleget tenni ma már tehát sem lövöldözéssel, sem baszással nem lehet, de egy régi kor régi emléke még ott van valahol, bár minek, ha a gépezet ettől is csak tovább hízik.
Hisz az egésztől Edel alkotása sem jobb, hisz a szolid akció film, melyben az ideológia valahol a háttérben ott van, de csak mint Mel Gibbson Passiójában a reklám szintjén ragad. Jelszavak, jelszavak hátán, megvillanó fedetlen keblek, némi paradicsomlé, s kész a szórakoztató mozi, s csöng a pénztárgép…
