(Andy és Larry Wachowski - The Matrix)

Valamikor 1999-ben üstökösként robbant a köztudatba a valóság kérdésével játszadozó sci-fi, mely ezek után még két folytatást megélt. Persze az első színvonalát már nem érte el (csupán látványban, bár úgy meg lehet túl is szárnyalta) a trilógiává bővülő vallásos utalásokkal teleszőtt hőseposz, de a rajongók, az elemzők számát többszörös hatványra emelte. Illetve persze arról se feledkezzünk meg, hogy a film jó néhány előzménnyel rendelkezik, s így a roppant eredetinek kikiáltott alkotás sem annyira egyértelműen korszakalkotó témájában (látványában más tészta).

Ugye elég csupán Cronenberg eXistenZ-ét említeni, vagy a szűk félévvel hamarabb bemutatott, s azóta már teljesen el is felejtett 13. emeletet, mely lényegileg a Matrix valóságkérdésével egy sokkal alacsonyabb költségvetésű, ám sokkal jobban a kérdés mélyére hatoló mozi. (A Sliders ide vonatkozó részét meg keresse meg mindenki magának.) De talán ez ma már senkit nem érdekel, hisz a lassan 10 éves kezdő darab, s a folytatások semmi perc alatt kultikussá válták, s e kerek évforduló alkalmából ideje megemlékezni róluk.

Röviden összefoglalva a történet Mr. Anderson vagy Neo (Keanu Reeves) életének legérdekesebb fejezetét követi nyomon, hisz a történet elején rádöbben, hogy élete csupán fejében létezik, s az onnan való kitörés, olyan terheket ró rá, melyek mindenképpen az egyensúly elhozójává, az emberiség új megváltójává teszik ők.

Az emberiség háborúban áll, s a legtöbbjük nem is tud róla, hisz elméjüket rabságban tartja a Matrix (egy virtuális realitás), s testük mint elemek szolgálják a gépeket. Egy maroknyi „felébredt” ellenálló az emberek utolsó városával (Zion) a hátuk mögött küzd, s várja a kiválasztottat, ki majd felszabadítja fajukat, s győzelemre vezeti őket.

Az események persze ettől kicsit bonyolultabban alakulnak, s rengeteg árulás, csalás, színjáték után végül a végkifejlett egy nem várt révbe vezeti el Zion lakosait. Eközben Neo bejárja Jézus és Buddha útját egy személyben, melyről rengeteg mindenkinek igen sok és velős gondolat jutott már eszébe, s ezek teret is kaptak a film megvitatásával kapcsolatban. Persze nehéz lenne ennek nekimenni, hisz a keresztény és a buddhista misztika és tanok olyan erős szimbiózist alkotnak a műben, hogy ennek felvetése tényleg indokolt.

Gondoljunk akár csak a kanalakra, akár Neo elárulására, akár a keresztre feszítésére, s még számos apróbb, vagy még szembetűnőbb áthallásra, az olvasat áll, s ezzel nincs mit vitatkozni, még ha az én fejemben az egész kicsit inkább tűnik ötletelésnek, mint komolyan felépített, átlátható vonalnak, melyre a máz felfűződik.

Persze sokan arról is beszélnek, hogy valójában Neo és társai a gépek, s az emberek elhitették velük a helyzetet, melyben élni kénytelenek. Vagyis a kettős honfoglaláshoz hasonlatosan (a 13. emeletet pedig ebben az olvasatban csak csendben citálom ide) kettős virtuális valóság elméleteket szőnek ebben az olvasatban a film köré.

A második rész végéig a felvetés teljesen helytálló, sőt még a harmadik alkotásba is belemagyarázható, hogy igen itt-és-itt, de őszintén szólva semmivel nem meggyőzőbb, mint, hogy Neo két vallásalapító összeolvadásából, amolyan virtuális transzcendentalitással bőségesen megspékelt Superman-ként értelmezzük.

Tehát mind ehelyett egy roppant egyszerű, a fundementumot vizsgáló olvasattal rukkolnék én elő, mely szintén nem új keletű, s a kimondása végülis egyik eddig sem negálja, de primer módon mindenképpen erről szól a mű. Hisz mi is történik benne, az emberek fejében létezik egy világ, mely nem azonos a valósággal. Az emberek pedig azért küzdenek, hogy kitörjenek saját fejük börtönéből. Nem akarok nagyot szólni, de ezek olyan történetileg terhelt témák (mármint filozófiailag), hogy már az antikvitás nagy gondolkodói is mindenféle modern technikai ismeret nélkül értekeztek róluk.

Azaz a film felvetése semmi más nem lesz, csupán, hogy létezik igenis két világ (már persze sokkal több, de most vegyünk egy nézőpontot, azaz egy személyt), egy mely a fejünkben van, egy pedig a valóság, melyhez a legtöbb esetben a fejünkben lévőnek annyi köze van, mint mondjuk nekem az atomfizikához, vagy a magas matematikához.

Ennyivel le is lehetne rendezni a filmet, de úgy tűnik, hogy a vizuális orgia, mely csodálatosan kiterjeszti a film vonzáskörét szinte minden rétegre (bár azért felvet egy két érdekes kérdést a test reprezentációjával kapcsolatban, de az önkép kérdését nyugodtan illesszétek az előző két bekezdésbe), olyat mutatott, melyet azóta is csak koppintani akarnak, de valahogy sehogy sem akar összejönni.

Na jó túlzásokba azért ne essük, s maradjunk meg az ígért megemlékezés talaján, s így mondjunk csupán annyit végezetül, hogy nézzétek újra, még mindig hatalmas élmény.