(David Chase - The Sopranos S1)

A sorozatok lassan számon tarthatatlan óceánjából egy-két alkotás úgy emelkedik ki, mint hegyláncok, melyek fittyet hánynak a sötét mélységekre, s a napfény felé törekedve a fellegekig érnek. Rengeteg zseniális alkotás között is van néhány, mely feledhetetlen nyomot hagyott maga után, s kitölthetetlen űrt befejezése után. A Maffiózók érzésem szerint egy ilyen teleregény volt, mely még az előző évezredben kezdte el Tony Soprano (James Gandolfini) krónikáját.

A maffiavezérét, ki úgy tűnik besokallt. Pánikrohamok, depresszió köröz a feje felett, s olyannyira nyomasztja már mindez, hogy munkáját nem igazán tudja már ellátni. Az ő világában viszont ez nem engedhető meg, s a megoldás, egy terapeutával végzett munka is a gyengeség jele, s így könnyen ólommal a fejében végezheti. Tony viszont mégis belevág, s Dr. Jennifer Melfivel (Lorraine Bracco) elkezdi utazását problémái megoldása felé.

A jelen feltárása, s a „család” élete pedig elvezet a múlthoz, s a jövőhöz, melyben anyjával való kapcsolata, a munkájának terhe, szűk és tágabb családjának problémái kerülnek előtérbe, melyen keresztül természetesen a jersey-i maffia mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Kicsit talán részesei lehetünk az életmódjuknak, az olasz mentalitásnak, életvezetésnek. Illetve annak az erőszaknak és játéknak, mely a maffia és tevékenységének szerves része.

Az amerikai filmgyártásban a maffiafilm egy zsáner, mely számos kiemelkedő, középszerű és felejthető alkotáson keresztül ért el odáig, ahol ma tart. Az alkotások természetesen egyszerre szociológiától illatosak, s a megfelelő izgalmat és feszültséget is képesek megteremteni, hogy a közönség teljes mértékben szívébe zárja őket. Sőt tovább menve néhány nagyon kiemelkedő alkotás (főként gondolhatunk itt Scorsese és Coppola munkáira) oly nagy hatást gyakoroltak a nézőikre, hogy az utcán heverő anyagból gyúrt művek, végül visszahatottak alapanyagukra, s erősen formálták azt.

A Maffiózók című sorozat talán éppen ezért remek, hisz nem csupán egy nagyon új szemszögből (esendő emberként ábrázolva) közelíti meg a szervezett bűnözést, s nemcsak a kitűnő karakterekre alapozva (melyből azért akad jó néhány) építkezik, hanem a zsánerre, a nagyok megjelenése óta eltelt időben történet változásokra is reflektál, mondhatni karakterei, szituációi, fordulópontjai erős önreflexióval itatódtak át.

Persze e mellett elhanyagolhatatlan az ütős történet, mely olyan szerethető karakterek körül zajlik, kikkel könnyedén tud a néző azonosulni. Talán ez kicsit furcsa, hisz a főhősünk Jersey Donja, Tony nem éppen egy pozitív figura, de esendőségével, egyenes elveivel és szabályaival mégis hamar szívbe zárható, s könnyedén elfeledhető, hogy megélhetése nem éppen a társadalom „világosabb” felére állítja őt. Persze a negatív hőssel való azonosulás sem új keletű a műfajban, s igazából Tony nem is az a tipikus „rossz fiú”, kit a társadalom nagyobbik hányada csuklóból elítélne.

Teljesen nyilvánvalóvá válik ez az első évad során, s inkább válik a végére ő a hőssé, ki minden – már-már emberfeletti nehézséget kiállva – egybe tartja „vállalkozását” és családját. A traumák és a problémák persze egyáltalán nem oldódnak fel, s így a folytatás elkerülhetetlen. Hisz attól, hogy végülis Tony ügyesen manőverezve nagybátyja, Junior (Dominic Chianese) hatalmi törekvései, anyja uralkodása és bosszúja, az FBI nyomozása és a saját problémai között, a konfliktusok nagy része csupán elnapolódott, s nem oldódott meg.

Az első évad végére csupán annyi vált biztossá, hogy Tony élete nem piskóta, s egy pillanatra sem érezheti magát biztonságban még saját, vérszerinti családja közelében sem. De a maffiózók élete ilyen, s nincs mit tenni, ha nem akar új foglalkozást választani magának (amit legnagyobb örömünkre természetesen fel sem merül), akkor ezzel együtt kell élni, s tovább szórakoztatni minket.