(Quimby - Theatrum)
Kiss Tiborék negyedik helyszínként érintették Debrecent a Theatrum turné folyamán. A március 15-én lezajlott koncert furcsa emlékként marad meg a Quimbyvel kapcsolatos élményeim között. Bár volt némi halvány foszlányom, hogy próbálkoztak már korábban is a színház felé kacsingatással, de semmi konkrét tapasztalatom nem kötődött eleddig ennek mikéntjéhez. Tehát nagy lelkesedéssel felvértezve érkeztem meg a Lovarda klubba, hol már minden készen állt a kezdéshez.
Az első furcsaság számomra a nagyterem kifordultsága volt (mely azért egyedi eset a turné történetében). A megfordított berendezkedés (tehát a színpad helyett a terem másik végében, az általában a közönség által elfoglalt terepen rendezkedett be a zenekar), mellyel egy részről teremtettek némi kamara színházas hangulatot, másrészről felfordították a befogadásra irányuló próbálkozásaimat. Melyekben némileg teret kapott a gondolat, mely szerint nem feltétlen ők vannak itt miattam, hanem én miattuk. Erre a gondolatra az előadás közben Kiss természetesen rá is játszott (mind a mellett, hogy szavaiból habár kicsit erőltetve is, de kivettem, hogy öregszenek, s velük öregszik a közönség is, s tart a gondolattól, hogy melyik fél lelkesedése tart tovább).
De mind e furcsaságokon túl a program is sok kérdést felvetett bennem. Igazából egy 
átlagos koncertjüktől szinte csak egy két prózai betétben, s a közönség pozíciójában tért el az élmény. Az utóbbi persze két arcú, hisz az esemény jellegétől független, sokan nem bírták állva végig ülni a felcsendülő műveket, s művészi szándék ide vagy oda, a szokásos erő (s egyben a „bacháliára” való felbújtás) ugyanúgy áradt a „színpad” felől. Tehát Kiss Tibor sikeres küzdelme démonaival semmilyen változást nem hoztak frontemberi minőségében, melyhez hozzáfűznék, hogy azóta 2-3 „normális” koncertjüket is meglátogattam, s ott sem éreztem semmi változást (mely ritka s becsülendő, illetve tovább erősíti a már-már közhellyé szürkülő állítást, miszerint nem a szerek teszik az embereket nagy „művésszé”).
A prózai betétek közül Varga Líviusz magánszáma volt a legkiemelkedőbb: egy nagyon jól
sikerült stand-up comedy. A legelejéről igaz lemaradtam (hisz a zenészeken kívül senki nem dohányozhatott a küzdőtéren), de a többiek bőrébe való belebújást már végig kacagtam, némi ez nem normális, tiszta hülye kitörések közben. A többi prózai rész, hát nem is tudom, hogy volt e egyáltalán, de lehet csupán az én értelmezésemben nem számítanak annak a hosszabb átvezető szövegek (esetleg a számomra fel nem tűnő improvizációk, mikro jelenetek) némi „zaj”- és fényjáték közepette.
Mindenesetre a bő két órás program azt hiszem kielégítő volt, annak ellenére, hogy volt némi rossz íz a számban távozás közben. Tehát nem tudok mást javasolni, minthogy aki teheti látogasson el a további helyszínek valamelyikére, s adja át magát a pillanatnak, s hátha mélyebbre lát szükségességében, mint én (bár tudja a fene, lehet csupán annyiról volt szó, hogy a rajongók egy része már felnőtt, s gyerekestül érkeztek a helyszínre, ki tudja, ki tudhatja, de egyáltalán kit érdekel).
