(Robert Merle - La mort est mon métier)

Az Algériában született író munkássága két nagy részre osztható. Egyrészt ott van a Francia história 13 köteten keresztül hömpölygő regényfolyama. Másrészt 11 önálló regény, melyek témájukban mutatott sokszínűsége lenyűgöző, hisz a paletta a sci-fi talaján mozgó fikciótól a szociográfiai regényen keresztül újabb történelmi munkákig terjed. A Goncourt-díjas író 4 éve távozott e világról, s hagyta maga után ezt a sokrétű életművet.

A Mesterségem a halál a második regénye, mely 1952-ben jelent meg. Témájában nem nyúl messze első, Két nap az élet című írásától, hisz mindkét történet a II. világháborút választja színteréül. De míg utóbbi a szövet- ségesek oldalát vizsgálja, addig az előbbi Rudolf Lang, Auswitz haláltábor- ának parancsnokának arcképe, ami alapvetően egy objektív önéletrajzi munka.

A történetben Merle megpróbál rákérdezni, hogy mi tesz egy embert a világ legnagyobb halálgyárosává. A téma több oldalról is figyelve roppant érdekes. Nem csupán megkapjuk egy porosz neveltetésű férfiú lélekrajzát, mely egyébként tökéletesen összevág a kanti felvilágosodás eszméje köré rajzolt polgári embertípussal, hanem ennek kapcsán bepillantást enged a kor nácik diktálta logikájába, társadalmába és moráljába.

Magát Her Lang-ot jobban szemügyre véve tisztán kirajzolódik a kétfelé szakadt ember képe. Ugye, ahogy Kant megfogalmazta, egy igazi felvilágosodott embernek külön kell tudni választania az ország által ráosztott szerepet és a magán szféráját. Azaz minden kritikán, mely megfogalmazódik benne csak a kötelességek elvégzése után gondolkodhat el. Vagyis a koncentrációs tábor vezetője helyesen cselekszik, hisz ahogy mondja is a történtek nem az ő felelőssége, csupán feladatot végez, mely morális értékéért a parancsnokai a felelősek.

A teljes mértékben formális logika roppant veszélyes, mint reményeim szerint az eddigiekből látható is. Hisz minden erkölcsi felelősségtől megfosztja az egyént, sőt szinte kötelezővé teszi számára, hogy saját aggályai ne befolyásolják mások által kijelölt útján való sétáját. A dolog persze kényelmes, de ezzel pont önmagának mond ellent, hisz Kant eredetileg pont ebből a gyermekkorúságból akarta felrázni az európaiakat.

Ez a lélekrajz természetesen alapjában tartalmazza a náci embertípust, ki az új császár, a Führer előtt teljes személyiségétől megfosztva hajol meg, s követi gondolkodás nélkül. Az események ettől persze sokkal összetettebbek, de már ennek a szegmensnek a megvilágításával is sokkal közelebb kerülhet az érdeklődő ahhoz a maghoz, melyet ennyi év után talán nem is lehetne máshogy megfogni. Illetve persze az, hogy mindez egy kézzelfogható személyen keresztül jelenik meg, talán még könnyebbé teszi a búvárkodást a kíváncsiak számára.

Mindehhez párosul Merle író zsenije, mely nem engedi, hogy a könyvet letegyük. Az egy szuszra való végigolvasást segíti még a mű nem túl terjedelmes volta, ami összegezve egy kellemes napot jelenthet az olvasó számára. Természetesen, mint szinte az összes itt található regény, ez sem kerülte el a mozgóképpé formálást. Ebben az esetben 1977-ben Theodor Kotulla rendezésében rögzült a celluloid szalagon. A filmhez sajnos eddig még nem volt szerencsém. Bár az, hogy egy német produkcióról van szó talán érthető okot szolgáltat érdeklődésem felkeltésére, de mint már említettem ezidáig nem sikerült hozzájutnom az alkotáshoz. Viszont addig itt a fekete hangyákkal végig futtatott fehér papír, melynek időnkénti elővétele mindig kellemes (bár ebben az esetben nem vagyok biztos, hogy ez a megfelelő szó) időtöltésként jelenik meg fejemben.