(Andrej Tarkovszkij - Katok i Skripka)
Andrej Tarkovszkij első filmje ez, mely előtt feltűnik a Mosfilm lógója. Eredetileg diploma- munkának készült, melyre így a kor (60-as évek Szovjetunió) elvárásai erősen rányomják a bélyegüket. Persze ennyivel nem lehet lesöpörni az alkotást, hisz esetlensége ellen- ére, már itt egyértelműen megmutatkozik a rendező zsenije, s nem egy stílusjegy tűnik fel, melyek a későbbiekben visszaköszönnek majd.
A történet, egy fiú és egy férfi bimbózó barátságát regéli el, mely eleve halálra van ítélve. Ahogy a címből is lehet következtetni két különböző világ - a hegedő (a kultúra, a fiú) és az úthenger (a munkás, a férfi) - találkozásának lehetünk szemtanúi. Melyet szinte végig hegedűszó kísér, s ezzel pótolva a párbeszédeket (hisz nagyon kevés hangzik el a film 40 pár perce alatt).
Ebből kiindulva talán ismét Hegelhez kellene nyúlnom, hisz bizonyos értelemben a film a művészet felsőbbrendűségéről szól (de a kor elvárásai miatt tartalmazza a munka magasztosságát is, ha másban nem a gyermek kíváncsiságában és örömében, mikor felülhet a gépre, illetve az utolsó jelenetben mindenképpen). Ugye Hegel (és kortársai közül sokan mások) a művészeteket, mint az abszolútum megnyilvánulásait tartják számon (vagy éppen fordítva, a művészetben megnyilvánul az abszolútum). A filmben ez a gondolat leginkább abban a jelenetben nyilvánul meg, mikor Szása (Igor Fromcsenko), azaz a fiú játszik Szergejnek (Vlagyimir Zamanszki), s a zenész a fényben tündökölve alkot valamit, míg a munkás az árnyékban meghúzódva elérzékenyül a 7 éves fiúcska játékától.
Persze a jelenet fordítva is értelmezhető, hogy míg a szorgos munkás az árnyékok közt megbújva építi a jövőt, addig a művész a rivaldafényben szórakoztat csupán, s nem hagy semmi maradandót (vagy inkább kézzelfogható eredményt) maga után.
A mozi e jelenet mellett bővelkedik még számos zseniális filmnyelves megoldásokban, illetve rettentően jó a kamera kezelése. Hihetetlen érzékről tesz tanubizonyságot ezzel Tarkovszkij.
Gondoljunk csak (hogy visszakapcsolódjuk azért az eddigiekhez) a régi ház lebontására, mely esőben a naptól elzárva a semmivé válik, s ahogy az enyészet lesz úrrá rajta hirtelen, feltűnik a hatalmas, napfényben fürdő, modern épület.
Vagy gondoljunk azon hosszabb snittekre, melyek szavak nélkül lassan hömpölyögnek, s a kamera képes rácsodálkozni (elidőzni dolgokon) olyasmire, mely talán nem is olyan lényeges. Mintha a történet ideje csupán vánszorogna, s az egész követné a karakterek hangulatát (gondoljunk vissza ismét az épület lebontására, mely közben eltűnik egy pillanatra Szása és hirtelen mily zaklatottá válik a kamera).
Mindezen kívül esztétikai hitvallást is kiol- vashatunk a filmből, hisz a legszembetűnőbb motívum a tükröződéseken való elidőzés, vagy a velük való játszadozás. Mintha a rendező elmondaná, hogy film csupán tükörképe a valóságnak, megmutatja azt, bár időnként ferdén és homályosan, de valahogy mindig arról szól.
Nem szabad túlzásokba esni az alkotással kapcsolatban, hisz a tökéletestől még messze áll, mindezek ellenére. Elmondható viszont, hogy érdekes alkotás, de még nem közelíti meg azokat a filmeket, melyek Tarkovszkit csupa nagybetűvel írták bele a film enciklopédiájába.
