(Pan Nalin - Samsara)

Talán néhány tisztában vannak azzal, hogy az indiai (és ehhez közeli) filmgyártás nem csupán a Rushdie által is bemutatott Booly- wood-val kezdődik és ér véget. A legjobb bizonyíték erre talán Pan Nalin munkássága. Az indiai rendező két legismertebb filmje hazánkban is elért, s valami olyan káprá- zatos élményt nyújtott, melyet nehéz vissza- adni.

A Samsara lesz az talán, mely a két alkotás közül a könnyebben befogadható, a nélkül, hogy mélyebb ismereteink lennének a Budd- hizmusról, az indiai mitológiáról. Hisz a „misztikus szerelmi történet” falai közzé rejtett mondanivaló, talán könnyebben érthető, mint a Virág völgyében hasonló keretek között felvázolt indiai mitológia. Bár nehéz lenne megmondani, hogy az európai gyökerekkel rendelkező filmművészeten edződött szemek, valójában hogyan is reagálnak arra az igen különös filmnyelvre, mely a Samsara képkockáin előbukkannak.

De mielőtt túlságosan eltérnék eredeti célomtól, lássuk inkább a Samsara-t (A lélek körforgása). A film egy fiatal szerzetes egyik életének röpke epizódja, melyben a megvilágosodáshoz vezető út egy furcsa fejezetével ismerkedhetünk meg. Tashi (Shawn Ku, kinek ez idáig ez az egyetlen alakítása, de rendezőként és íróként több filmet is jegyez) tehát éppen egy „lépcsőfokot” lépett a dogmatikus Buddhizmus képzeletbeli lépcsőjén. De hosszú utazásából visszatérve azt veszi észre, hogy testi vágyai nem apadtak, sőt egyre erőteljesen törnek rá.

Eddigi életéből így egy nő, Perma (Christy Chung) szakítja ki, kiért feladja szerzetesi életmódját, s egy a világtól elzárkózott völgy- ben telepszik le. Életük úgy tűnik, hogy boldogan csordogál a helyes mederben, míg egy konfliktus (a kereskedővel, ki a völgy terményeit átveszi, s áruba bocsátja a világban) után a „megálmodott” világuk összeroppan. Nem csupán a modern kultúra, de egy másik nő is betolakszik ebbe a meghitt állapotba.

A filmet több oldalról is megközelíthetjük, de lényegileg szinte ugyan oda jutunk. Elhangzik a főhős szájából egyszer, hogy hogyan járhatná be Sziddhárta útját, ha ő nem tapasztalta meg azt, amit a „példakép” igen. Már pedig az egykori herceg családos ember volt (feleség, gyerekek), s ebből kiszakadva, több utat is kipróbálva ért egy Bodh-Gaya (fügefa) alá, ahol is végül felébredt.

Azaz így egy kritikát fogalmaz meg a Budd- hizmussal szemben, de ez itt nem ér véget. Hisz, ahogy szintén elhangzik a filmben Perma szájából, az emberek megfeledkeznek a nőről, kit Gautama herceg maga mögött hagyott, pedig a történetnek ő éppen olyan fontos szereplője, mint a Buddhává vált taní- tó.

Ezeken kívül természetesen az egész indiai-tibeti (stb.) kultúrának kérdéseket tesz fel a modernitás-hagyomány témakörében, de iga- zából a film nem is az ilyen jellegű utólagos eszmefuttatások miatt zseniális (melyek talán megpróbálják a történetet Sziddhárta életével párhuzamba állítani, s morális felvetéseiben talán túl is mutatnak azon). Hisz ezek csupán egy történetet vesznek alapul, melynek összetevői nyugodtan fel-, kicserélhetőek, értelmezhetőek, s így nem igazán lépi túl azt a filmes paradigmát, melyben általában mozgunk. A lényeg azokban az elidőző képekben van, melyeket talán Tarkovszkijhoz tudnék hasonlítani, de mégsem. Inkább azt lehetne mondani, hogy a képek pont azt a nézőpontot adják vissza melyet egy a megvilágosodás felé tartó szerzetestől várunk. Abban a történetmesélésben, mely annyira idegen, s mégis ismerős, hogy szavakkal szinte visszaadhatatlan (hisz nehéz lenne azt mondani, hogy egy tipikusan a dialógusokra, vagy a non-verbális eszközökből épül fel a történet).

Ha egy szóval kellene összefoglalni, akkor lehet egyszerűbb dolgom lenne, hisz a ha azt mondom a film végén, hogy ez gyönyörű volt (szinte vissza adja azt a csodás, hogy mily fantasztikusan szép is az a világ, melyet szürkének és csúnyának látunk a mindennapok miatt) , akkor járok a legközelebb az átéltekhez. Természetesen itt nem csak a Himalája háttérben meghúzódó festői tájaira gondolok, hanem valami többre, valami olyan romantikus élre, melyet európai fejjel talán meg sem érthetek. A transzcendentalitás olyan szintjére, mely nekem soha nem adathat meg. Az egész mintha egy pillanatra kiszakítana, de utána magamra hagyva (mint ahogy a fentebbi gondolatokból is leszűrhető nem váltott meg az alkotás) visszaenged zuhanni abba a habitusba, amibe beleszülettem (bár érdekes lenne ezt egy másik kiindulópontból megtárgyalni, hogy végül is ez is egy tapasztalat.)

.