(Ken Russell - Valentino)
Ken Russelltől nem áll igazán távol az életrajzi filmek prezentálása. Talán mondható, hogy a BBC-nél volt elég ideje, hogy beletanuljon ebbe a műfajba. A Lisztománia vagy a Zenerajongó méltán elismert alkotások, s a körülöttük kialakuló hatalmas botrány miatt talán nem is felejtette el annyira a köztudat őket, mint megannyi más remek Russell alkotást.
A Valentino sajnos valószínűleg inkább a ködös homályba vesző kategóriába sorolható be, pedig a film témája aktuálisnak tekinthető, ha jó szögből vetjük rá a pillantásunkat, illetve a film formabontó mivolta a mai napig magasan tartja a mű színvonalát. De a sok udvariaskodás helyett lássuk inkább az alkotást.
Rudolph Valentino? Hogy semmit nem mond a név? Furcsa! Hisz az első igazi hollywoodi sztárról beszélünk. Az első fényes csillagról, kinek lábai előtt nők hevertek, kinek története már-már tündérmesébe illő, bár a vég inkább valami drámába, de hát mit is várnánk egy ilyen férfiútól.
Tehát Russell magára vállalta, hogy Rudolf Nureyev (a kor egyik kiemelkedő táncosa) közreműködésével mozgóképre alkalmazza a némafilmek legragyogóbb szereplőjének az életét, melyben nők és ital, siker és bukás, imádat és utálat oly könnyedén karolt egymásba, hogy a film előreláthatólag is botrány szagot eresztett magából.
Mégis miért? Mert Rudolf tényleg egy megtestesült „isten” volt, ki ennek tudatában a névtelenségből a legmagasabb csúcsokra jutott, hogy irigyeljék, megvessék, de legfőképpen imádják. A mozi a színész halálával kezdődik, s ez a szál foglalja keretbe a mesét, melyet különböző hozzá közel álló emberek szájából hallhatunk (s hogy mindezt újságíróknak köszönhetjük…, de majd később).
Tehát a ravatal, arany koporsóval, s annyi virággal, melyet még valószínűleg bizonyos televízió közvetítést kiérdemlő hercegnő is megirigyelt volna. Már-már pszichedelikus összhatásban tündöklő környezetet a szürrealitás mélyebb bugyraiba süllyeszti az őrjöngő tömeg, kik a rendőrség erőteljes fellépése ellenére is megszentségtelenítik az inkább cirkuszi közegre hasonlító (Fellini) settinget.
A képek ezután New Yorkba viszik a néző, majd kis közjáték után LA-be, mely utazás során kibontakozik egy életút nőkkel, botránnyal és glamurral szegélyezett pályája. Russell viszont nem enged minket egy pillanatra sem markából, s nem csúszik el egy pillanatra sem, hisz erősen túl exponált szereplőivel a némafilmet komédiába hajló hangos filmmé teszi, s hiába a szó, a túljátszás kötelező (tiszteletadás).
Hisz miközben a táncos élő, eleven istenné változik, a némafilmes színészek minden eszköztára felvonul, s az arcok, a mozdulatok többet mondanak mindennél. A képi világ ezzel össze is áll, s mi elvarázsolva nézzük a kibontakozó emberi drámát, s csupán érezzük a háttérben megbújó sejket, matadort, egyéb utalásokat, melyekkel Valentino a film történetébe írta magát.
De végül minden egy egyszerű képpel negálódik, s visszatér a hús-vér képhez, hisz a roppant steril terem a végén, melyben hősünk egy boncasztalon fekszik, minden transzcendentális többletet elvesz, s nem kínál mást, csak egy elcsúszott embert, kinek álmait lecserélte a világ (a filmben halálakor szimbolikusan is elgurul), s olyan dolgokkal helyettesítette, melyet a rajongó látni szeretne, melyre a rajongó vágyik.
Ezzel el is érkeztünk a gondolathoz, mely eddig ott rejtőzködött kimondatlanul a sorok között. A sztárság mibenlétének legsúlyosabb momentumáról beszélünk, hisz habár Russell az egész filmben hangsúlyozza Valentino emberszerűségét, még így is nehéz annak látni őt, ami valójában. Hiába a narancs végighúzódó motívuma (hisz ő semmi másra nem vágyott, csak egy narancsfarmra Kaliforniában), hiába az esendő ember képe, s a legutolsó képkockák, az egész kontextus, az újságírók és a rajongók hada egyértelműen átértelmezi ezt a képet, s új csavarja, hogy egyszerű, eladható termékké degradálja Rudolphot.
Ennélfogva pedig érdekes visszatekintés ez a hetvenes évek kontextusából a sztárság születésének pillanatára, mely ma is ugyanannyi érvénnyel bír, mint akkor, ha egyébként még nem többel (nem igazán akarom túllépni a film keretét olyasmivel, ami esetleg társadalomkritikának tűnne, bár valószínűleg megtehetném, de ezt inkább mindenki illessze ide magának).
