(Mundruczó Kornél - Delta)

A kamera nyugodtan megáll és eltelik a Duna kékjével. A fodrozódó vízfelszín csillogásával megnyugtat, s a csendbe burkolózó pillanatot sokáig nem is töri meg semmi. Mundruczó Kornél filmje valahogy így kezdődik (lega- lább is emlékeim szerint). Majd egy kürt és véget ér minden, a folyó történetének apró fejezetének meséje elkezdődik. Egy szerelemi történetről van szó, mely eleve kudarcra ítéltetett, hisz Mihail (Lajkó Félix) és Fauna (Tóth Orsolya) testvérek, s még az önkéntes száműzetéssel sem kerülhetik el sorsukat.

A hajón, melyhez a nyugalmat megszakító kürt tartozott egy hallgatag fiú, Mihail érke- zik meg (mint tékozló fiú visszatér) szülő- földjére, hol nem fogadják olyan szívesen, mint ahogy azt várhatta volna. Így néhai apja vízparti kis kunyhójába költözik, ahova követi húga, s együtt kezdenek új otthont építeni maguknak. Ezek után a már korán kirajzolódó végjáték nem várat sokat magára.

Már rögtön a film elején egy képpel előrevetít Mundruczó mindent. A képen nádat látunk, ahogy szabályosan futnak párhuzamosan egymás mellett hosszan a távolba. Egyszerre juthat eszünkbe róla a Vörös-tenger s egy görög oszlopcsarnok, melyek a vérbűn és a tragédia képét jósolják nekünk, melyekből bőven van részünk a másfél óra alatt.

Nyomasztó filmről van szó, rengeteg erőszakkal és szenvedéssel, melyet nagyon kevés párbeszéd tör meg, hogy a néző fellélegezhessen. A „természet csendje” (vagy inkább hangjai) uralják a füleket, hogy egy pillanatra sem feledhessük el a háttérül szolgáló már-már metafizikai teret (hisz a deltában, az ég, a föld és a víz összeér). Időnként borzolja ezt csupán fel a motorcsónak, az autó (a modernitás betüremkedése) hangja, mely teljesen idegenné válik egy idő után.

Még az ácsmesterséggel (hisz úgy tűnik Mihail egyedül is képes vízre házat építeni - vízen járni) való játszadozás, s az ebből következő bibliai asszociációk, sem nyugtathatják meg a nézőt, hisz az elejétől kódolt tragédia szele, folyton nehézsúlyként járja körül a film szellemét. Mely így csupán egyetlen menekülési útvonalat kínál, magát a deltát. Hisz, ahogy a csodálatos tájon a történet tragikus végkifejletéig eljut, kibontakozik egy elfeledett szépség, mely némi vigaszt kínál.

Tehát a film, mint tragédia, mely szabadon (rengeteg csúsztatással - gondoljunk akár csak a bő fogásra) használja az európai kultúra görög-zsidó-keresztény gyökereit, de mint természetfilm is értelmezhető. Mely utóbbiban az ember és sorsa csupán szükséges kellék, hogy elvezethessen minket a rendező a tájra. A rendező, aki tagadhatatlanul sokat merített Tarr Bélától (melyre nem csupán a főcímben való köszönet utal), hisz a kamera, s az idő kezelése magán viseli a mester hatását (gondoljunk akár csak a temetésre hajózókon való pásztázásra, akár csak a film végi kenyérből és pálinkából - bor - álló vacsorára, az emberek pásztázó kamera egyértelműen Tarr Európai Víziókhoz készített prológusát juttatja eszünkbe, de a hatásokat még vég nélkül sorolhatnánk). Vagy említsük csak az alkotás szereplőit, kik egy kivételével valahol az egzisztencia peremén, ha úgy tetszik a senki földjén (semmilyen hatalomra, közigazgatásra utaló jel nem tűnik fel a képkockákon) tengetik életüket.

Bár lehet, hogy ez a momentum a tragédiát el- mossa, hisz ha egy ilyen helyen is egyértelmű tiltakozás fogadja a testvérpár szerelmét, akkor ez valami mélyen az emberbe, s nem feltétlen a társadalomba kódolt dolog.

A film végén a jelenet, melyben a dühödt tömeg felgyújtja a házat elmarad, s csupán a néző fejében játszódik le (mely így nem válik közhelyessé, s túlontúl kézenfekvővé - bár így a negyedig őselem kimarad). Összességében egy gyönyörű és pontos filmről van szó, mely határozottan odáig nyújtózik csupán ameddig szükséges, hogy minden a helyére kerüljön. Ja igen, a zenéért köszönet Lajkó Félixnek.