(Eliades Ochoa koncert)

Emlékeim szerint harmadik alakalommal volt szerencsém a Buena Vista Social Club, vagy az e fogalomhoz kötődő más formáció zenéjét élvezni. Először még valamikor rég- ebben Szigeten (itt tényleg Buena név alatt), majd a Vidor fesztiválon Compay Segundo (már sajnos nélküle) vállalkozását. Az élmény mindig elsöprő volt, bár nem tudom, hogy ezt Wendersnek, vagy tényleg a zenének köszönhetem e.

Ha jobban belegondolok, akkor sem válik teljesen egyértelművé. Igazság szerint valahogy soha nem szerettem a latin zenét, de még a film előtt megfogott valami (legfőképp a Silencio című szám), s utána pedig egyszerűen függő lettem. Talán nem is kérdéses így, hogy a tegnap estét a kubai gitár virtuóz muzsikájával töltöttem.

Mikulásra két jegy, szinte tökéletes, egész jó helynek tűnik, kellemes légkör, bár a mellettem ülő fiú a telefonján még valami újhullámos tizenéves „metált” bömböltet, de hát vannak szülők kik nem értik a „nem akarok oda menni”-t. A hangversenyterem lassan megtelik. A zenészekre pont rálátok, ahogy kék egyen ingjükben a függöny mögött sorakoznak. A fények kihunynak egy pillanatra, s máris megtelik kubai hangulattal minden (a szervezők nem tudom, hogy tudatosan fűtöttek e mint az őrület, de ha igen, akkor minden elismerésem).

A koncert több dologra is végleg fényt derített, először is a zene számomra egy idő után unalmassá vált, de Eliades látványa és a kísérő zenekar vidámsága nem hagyott érdektelenségbe fulladni. A Chan Chant, természetesen előrángatták, s még néhány jól ismert téma a gitáros repertoárjából előkerült. De azt hiszem, hogy nem feltétlenül a zenén volt a hangsúly (mind a mellett, hogy semmi hibát nem vétettek, hisz végig lázban tartották a pár tucat bátor szétszóródott táncolót – bár persze meg igen, hisz nem hiszem, hogy akármi máshoz is értene a cowboy kalapos úriember).

Hisz a színpadot a zenészek és hangszere- iken kívül valami furcsa színház is uralta. Egy apró börleszk előadás a zongoristától (ki egyébként biztos, hogy Jerry Lee Lewison nőtt fel). Némi furcsa csípőtekeréssel egybekötött homoszexuális felhang a két trombitástól, kik közül az egyik esküszöm, hogy az Egérf- ogóból lépett elő. Meg persze ott volt a drog kartell katona fejű bőgős, ki nem igazán tudott mit kezdeni a leszögelt pozíciójával, s így kínos mozdulatok sorát követte el.

Na meg persze Ochoa, ki nem csupán megtanulta, hogy hogyan kell kiszolgálni a színpad körül legyeskedő fotósokat, hanem mindezt úgy tette, mintha a szerves részét képezné a világot jelentő deszkákon való koreográfiájának. Az előttem ülő hölgyre való kacsingatás persze már csak hab volt a tortán, mely teljesen emberivé tette a művészurat.

Vegyes élmények ide vagy oda a show rendben volt, minden igényt kiszolgált, de talán pont ez a probléma. A valamikor régen Ry Cooder által összeszedett társaságból (bár ugye Ochoa azért az Afro-Cuban All Stars-val, már előtte is megalapozta nevét a szakmában) mára már semmin nem maradt (és ezt nem úgy értem, hogy sokan elmentek, azóta közülük). Ha lehet ilyet mondani felzabálta az egészet a nyugati mentalitás, s hiába ott a zenébe, ott a zenészekben a potencia ez már nem az, mi valamikor Kubában megszületett.