(Wim Wenders - Buena Vista Social Club)
Wim Wenders-ről (Millió dolláros hotel 2000, Berlin felett az ég 1987) már régóta tudom, hogy egy zseni. Igaz közel sem láttam még az összes filmjét, sőt mondhatni alig-alig sikerült munkásságában elmélyedni, de már az eddig látott műveiből is le tudtam szűrni, hogy ő erre a műfajra született. Igazság szerint, ha jól emlékszem pont a Buena Vista Social Club-ról forgatott dokumentum-koncert dolgozatát láttam először. A filmet retorikai könnyedség érdekében most kettébontanám, s egy felől megpróbálnám bemutatni, mint koncert és a tagokat bemutató filmet, majd pedig, mint egy dokumentarista alkotást Kubáról.
Nos akkor néhány szóban először is a fantasztikus kubai zenészekről. Ry Cooder 1996-ban tobo- rozta össze az akkorra már feledés homályába merülő muzsikusokat, és rögzített velük egy albumot. Ez az esemény rettentően esetlegesen történt, hisz az eredeti tervek szerint egy könnyed világzenei albumot akartak készíteni a nyugat- -afrikai és a kubai hagyományban mozgó em- berekkel. A folyamatba egy apró porszem gördült, hisz a Kubába érkező zenészeket egyszerűen nem engedték tovább Franciaországból.
Ennek következtében Cooder úgy döntött, hogy az ott lévő zenészekkel készíti el a hanganyagot. S így állt össze a mára már világhírűvé vált társulat, azaz Ibrahim Ferrer, Juan de Marcos González, Rubén González, Pio Leyva, Manuel "Puntillita" Licea, Orlando "Cachaito" López, Manuel "Guajiro" Mirabal, Eliades Ochoa, Omara Portuondo, Compay Segundo , Barbarito Torres, Amadito Valdés, Joachim Cooder (és Nick Gold).
Ferrer 1927-ben látta meg a napvilágot egy Santiago nevű kis faluban. A korai 40-es években indult el a karrierje, mint énekes. Az 50-es években egy bizonyos Pacho Alonso bandájában énekelt. A Buena Vista alakulásakor Havanna régi negyedében tengette minden napjait, s mint cipőpucoló kereste kenyerét. Az első számú énekese volt az együttesnek egészen 2005-ben bekövetkezett haláláig. Én nem sokkal, talán egy héttel halála után láttam egyben őket a Sziget fesztivál világzenei színpadán, majd nem sokkal később még egyszer, igaz akkor csak a formáció egy részét, a nyíregyházi Vidor Fesztiválon.
Marcos González a legfiatalabb tag (1954-ben született). Apja a legendás Arsenio Rodríguez zenekarában énekelt. Ő talán az egyetlen, aki a Buena Vista nélkül is hírnévre tett szert. Az album rögzítéséért, illetve az amszterdami és Carnegie Hall-beli koncert kedvéért egy európai-amerikai koncert turnét szakított meg, melyen a Afro-Cuban All Stars-szal vett részt.
Rubén González nagyon fiatalon találkozott a zongorával, s rögtön beleszeretett. Édesanyja, miután egy-két hang jelezte, hogy a kis Rubén-ből nagy zenész lehet tanárt fogadott mellé, aki nyolc év okítás után kijelentette, hogy tényleg nagy előadó válik majd belőle. Mind a jazz, mind a kubai ritmusvilág nagymesterévé vált az évek folyamán, s a 60-as években csatlakozott a vak Enrique Jorrín produkciójához. 1996-ban már lassan tíz éve nem zenélt, sőt zongorát sem látott.
Leyva a nagy dominójátékos 1932-ben tűnt fel a sziget zenei palettáján, mint énekes. Több, mint 25 album rögzítésén közreműködött, köztük már Compay Segundo-val is dolgozott együtt, illetve az olyan neveket jegyző, mint Benny More, Bebo Valdez és Noro Morales bandában énekelt.
Puntillita már hét éves korától énekel, s több nagy zenekarban megfordult élete folyamán. Énekelt a Orchestra Liceo-ban, közreműködött Adolfo Guzman, Roberto Faz és Cascarito oldalán, illetve Sonara Matencera mellett is fellépett egyszer.
Cachaito a nagybőgőjével a poptól a klasszikus zenész keresztül a jazzig mindenbe beleártotta magát. Rengeteg zenekarban műfajtól függetlenül játszott. A 60-as években kulcsfigurája volt az Irakere-nek, mely a már emlegetett műfajok ötvözetéből állította össze a természetesen kubai ízzel megfűszerezett műsorát.
Guajiro csupán 18 évesen kezdett el zenélni, s trombitás lévén főként a jazz műfaján belül ért el sikereket. Tagja volt a Swing Casino formációnak, illetve az Orquesta Riverside-nak, s még sok már híres, kevésbé elhíresült csapattal, zenésszel működött együtt.
Ochoa saját állítása szerint egy vidéki gyerek, aki már akkor elkezdett játszani, mikor akkora volt, mint a gitár. Először csak szülővárosa bordély negyedében, majd nagymamája halála után már Havannában. Csak mint Segundo, ő is saját formációval próbálkozott, melyben már elválaszthatatlan volt cowboy kalapjától.
Portuondo apja híres baseball játékos, aki az elsők között hagyhatta el Kubát, s játszhatott az Államok profi ligájában. Emellett a zene, mint minden tagnak, már a gyerek kora óta része életének. Igaz táncosként kezdte karrierjét, de testvérével és másokkal a korai 50-es években már egy női ének-quartettet alkottak. Legfőképp az amerikai jazz érdekelte, sőt egy rövid ideig együtt dolgozott Nat King Cole-lal. Cooder már a Buena előtt ismerte, s így egyértelműen meghívást kapott a felvételekre.
Segundo a felvételek folyamán már közel a 90-hez, de ekkor is életerős vidám férfiú, kinek az agya csak a nőkön jár. Mind a gitár játéka, mind az ének hangja elbűvölő. Másokkal való számos próbálkozás után megalapította saját zenekarait, melyekkel csodásan képviselte a modern kubai zene modernitás és tradíció közötti harmóniáját.
Torres a kubai lant mestere, ki egyszerűen lenyűgöző. Feledhetetlen játéka, mind az albumokon, mind a filmben. Hisz gondoljunk csak a jelentre, mikor Ochoa jelzi, hogy Barbarito megőrült, ki eközben a háta mögött tartott hangszeren játssza el a szólót (talán itt egyeseknek beugrik a Gipsy Kings, vagy Jimi Hendrix).
Valdés az ütősszekció kubaija. A 70-es években alkotott maradandót néhány formációban, de ő is dolgozott később a 90-es években az Afro-Cuban All Stars-szal.
A maradék „tagra” ,Cooder fiára nem térnék ki részletesebben, il- letve Nick Gold-ról is legyen elég annyi, hogy producerként vett részt a munkában. Mondjuk utóbbiról el lehet mondani, hogy fiatalon dolgozott együtt Luis Armstrong-gal illetve Lester Young-gal.
Helyettük inkább visszatérnék a nagyszerű zenészekre, kiknek véleményem szerint a hangszer csak eszköz, mellyel képesek materializálni a bennük élő zenét. Ettől lesznek mind ők, mind a film naggyá. Wim Wenders tökéletesen mutatja meg, hogy hogyan is nő ki e zseniális emberekből egy mára már legendává vált formáció. Már-már vizuális költészetnek tekinthető képsorokon keresztül, egymás mellett párhuzamosan futva ismerjük meg az általam gyéren felvázolt történeteket, az album rögzítését, illetve a két koncertet.
A film viszont nem csupán ennyiből áll, hisz Wenders lencséje többet mutat a Buena Vista-n kívül, vagy éppen, hogy sokkal mélyebbre hatol benne, mint amire mi a zenén keresztül képesek lennénk. Hisz a Buene Vista nem csupán egy zenekar, s nem csupán egy
üzlet (mely érzésem szerint a tagok számára teljesen hiányzik is a önreflexiójukból). Ők inkább Kuba soha meg nem hallott hangja, melyet lehet csak Wenders akar velem elhitetni, de ha így áll a dolog, akkor remekül sikerült neki.
Lássuk csak akkor, már a felütéstől kezdve a képek nézegetésében megjelenik a szigetország önmeghatározása. Először a Disznó-öböl, majd Castro és Lincol, mint Dávid és Góliát. Majd pedig a közeg, Havanna (és persze egész Kuba) mindennapjai, utcái, arcai, ahol a világot bejárt muzsika született és él a mai napig. Hisz a nyugat által megismert zenészek csupán egyek a nagy tömegből, mely nem kapta meg a lehetőséget, hogy a közönség eléléphessen, s így zenész generációk tűnhettek volna el minden emlék nélkül.
Tehát a német rendező roppant érzékenységgel tárja elénk az Amerika és a kapitalizmus árnyékában tengő szocialista országot, ahol valami olyasmi született a 90-es években Ry Cooder-nek hála, mely egyedülállónak mondható, mely talán többet meg nem ismételhető. Nem hiszem, hogy csak azért mert az eredeti tagok egy része mára már eltávozott az élők sorából, hanem mert egyszerűen a világ nem hagyná ugyanígy megismételni az eseményt.
