(Philp K. Dick - Do Androids Dream of Electric Sheep
Ridley Scott - Blade Runner)
Philip K. Dick munkásságáról, mint Hunter S. Thompsonéról elmondhatjuk, hogy nagyban befolyásolta a 60-as évek LSD robbanása. Illetve még egy párhuzam felállítható, hogy mindkettőjük élete bővelkedik furcsaságokban, melyek ott vannak a kezük alól kikerülő lapokon. Dick-nél elég csak a Valis című munkájára gondolni, mely rengeteg utalást tartalmaz életrajzi adataira.
Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? viszont nem illik be ebbe a sorba, vagy legalábbis nem olyan szorosan, ahogy ezt az eddigiekből gondolhatnánk. A mű látszólag egy teljesen szimpla sci-fi történet, melyben fel-feltűnik néhány eredeti ötlet. Mr. Deckard életének ezen szelete azonban sokkal mélyebb és gondolatébresztőbb, minthogy ennyivel lesöpörhessük az asztalról.
Ahhoz, hogy mindezt megértsük, talán rögtön elkezdhetnénk megkapargatni a címet, s ezen keresztül meglátni, hogy mit is akar Dick elmesélni számunkra. Ugye egyértelmű, hogy már itt az androidok és emberek közti hasonlóságot, különbséget feszegeti, mely kérdés lényegileg az egész mű gerincét képezi. Hisz az alapszituáció a fejvadász azon etikai válságát részletezi, mely egy emberszerű gép elpusztításából fakad. Az egész problémakör abban teljesedik ki, hogy míg munkájából adódóan levadássza a humanoidokat, addig az állat formájába öntött elektronikát úgy szereti, gondozza, mintha igazi lenne.
A dolog persze ettől lényegesen többoldalúbb, hisz nem csupán erről az erkölcsi dilemmáról esik szó a lapokon. Megjelenik a szokásos dick-i világ minden apró kis társadalom kritikája. Illetve a könyv ha nem is konkrétan, de mindenképp tartalmazza a William Gibbson-nál kiteljesedő gondolatot, mely szerint az óriás cégek a törvény felett állva irányítják az emberek életét. Már-már vallási rangra emelkednek bizonyos szegmensekben ebben az univerzumban.
A két legfontosabb jelenség a könyvben véleményem szerint a hangulatorgona, illetve az empátia- doboz, mely segítségével egyesülhet a használója Wilbur Mercer-rel. Az előbbi az a készülék, mely segítségével az ember bármilyen érzelmet képesek generálni magában. Az utóbbi pedig egy vallás segédeszköze, mellyel a hívek megosztják érzelmeiket egymással, miközben részesednek vezetőjük szenvedéseiből.
Az orgona valószínűleg az LSD élmény továbbgondolása, egy bizonyos értelemben praktikus eszköz. Mely minden bizonnyal kellemes a használójának, illetve segíti a világ egységének megtartását. Hisz a mindenki számára elérhető mesterséges boldogság egy általános kábulathoz vezet, mely rózsaszín ködön keresztül nem tűz át a problémák fénye, s akkor mi ellen is lépnének fel az emberek. Ez alapján tekinthetjük ezt egy tömegmanipulátornak, ami rendet tart az elnéptelenedett romhalmazon, mit Földnek hívnak.
A doboz ettől összetettebbnek tűnik számomra. Ugye az érzés, hogy eggyé válunk másokkal az LSD másik élménye (egészen pontosan a retorikai könnyedség ellenére mondhatjuk inkább azt, hogy a két eszköz együttesen az LSD megjelenése a regényben). Ez az élmény van keresztezve egy vallással, melyben szinteken keresztül megújulhatunk, s ez elvezet minket valamilyen univerzális gondolat felé, mitől majd minden szebb és jobb lesz. A csavar melytől sokkal bonyolultabbá válik, s közvetlenül hozzá kötődik a könyv gerincéhez, hogy Mercer egy android. A zseniális húzás csak még jobban kiélesíti a korábban bemutatott dilemmát, hisz ezek után hogyan különböztethetnék meg egy embert az androidtól.
Vagyis véleményem szerint érdekes kifordítása ez az asimovi gondolatoknak az androidokkal kapcsolatban. Bizonyos értelemben itt az ember felelőssége a mesterséges lény iránt kerül a középpontba, azaz megfordulnak az asimovi szerepek, s így az emberiség kerül a cél érdekében az erkölcsileg kétséges pozícióba. Persze ez csupán amellett, hogy ebben az értelemben az ember mind a teremtő, mind a pusztító isten képében tetszeleg.
Az alkotás természetesen nem kerülhette el a sorsát, s 1982-ben Ridley Scott (American Gangster 2007, Gladiator 2000, 1492: Conquest of Paradise 1992, Alien 1979) rendezésében mozgóképre került. A film viszont csak magjaként használja az írást, s attól elszakadva egy lényegileg új történettel áll elő (melyen egyébként Dick is dolgozott Scott-tal együtt). A cím megváltoztatása az első jel, hiszen mint Szárnyas fejvadász kerül a közönség elé. Mr. Deckard szerepét, vagyis a címszereplőt Harrison Ford (Star Wars 1977, Raiders of the Lost Ark 1981, The Devil’s Own 1997) játssza, mely remek választás volt. A levadászandó androidok között pedig olyan színészek tűnnek fel, mint Rutgen Hauer vagy Daryl Hannah. Mindenképpen meg kell említeni még Vangelist, kinek neve nem egy fantasztikus filmet fémjelez, valamint zenéje tökéletesen illeszkedik a filmbe.
A film lényegileg a központi problémát megtartja, de szinte minden ezt élesítő elemet kihagy a történetből. Helyette egy szerelmi szálat fűz az események közé, ami a fejvadász és egy android között gombolyodik ki. Ezt a húzást csupán Hollywood miatt tudom valahogy feldolgozni, mindannak ellenére, hogy ez is tökéletesen megvilágítja a felvetett problémát. Ezen ellenszenvem ellenére a film csodálatos. A képi világ bő 20 évvel később is helytálló, sőt forradalmian újnak tekinthető, hisz Ridley Scott látomása tökéletes vizualizálása a dick-i világnak. Vegyük csak például a képeken megjelenő építészetet, mely több tanulmányt szült talán, mint az eredeti alkotás. Vagy nézzük meg a kosztümöket, amik legalább olyan nagyszerűen hitelesnek tűnnek, mint a Hair-ben (Milos Forman, 1979), s itt még nehezebb dolga volt az alkotóknak.
Azért talán a film sem söpörhető le ilyen könnyedén, hisz az előbb összeszedett darabkákból végül egy nagyobb kép alakul ki, mely tényleg visszaadja az eredeti dilemmát, s mégsem esik abba a hibába, melybe az eddig bemutatott két könyvön alapuló mozi. Vagyis itt nem csupán egy illusztrációról van szó, hanem egy kreatív feldolgozásról, vagy ha úgy tetszik egy átdolgozásról az irodalom színteréről a mozgókép nyelvére. Én ebből a házasságból mégis inkább a regényt javasolnám, de kinek-kinek habitusa szerint, hisz mindkettő csodás alkotás a maga művészeti ágán belül.
