(Quentin Tarantino, Robert Rodriguez - Grindhouse)
Reményeim szerint a két kultikus rendezőt senkinek nem kell bemutatnom. Mind Rodriguez (Sin City 2005, Desperado 1995), mind Tarantino (Pulp Fiction 1994, Reservoir Dogs 1992) neve ismerősen csenghet akárkinek, aki nem idén ünnepli ötödik születésnapját. A két rendező életútja már néhányszor keresztezte egymást, de a 2007-es évben valami egészen furcsa vállalkozás kapcsán dugták össze a fejüket, s csábították az embereket a pop-corn és cola világába.
Az egész egy poszter körül kezdődött, melyen két film (Dragstip Girl, Rock all Night) egy éjszakás vetítését reklámozták. Rodriguez, miután megtudta, hogy Tarantino-nak is megvan, közölte, hogy mindig is szeretett volna egy ilyen dupla mozit készíteni, s jó lenne, ha az egyiket ő, a másikat pedig barátja rendezné. Az ötletre Tarantino rögtön rávágta, hogy rendben és Grindhouse (amerikai terminus, az összes B-kategóriás műfaj összefoglaló neve) lesz a címe.
Ezekután született meg az Európában két külön alkotásként, újravágva, hosszabb verzióban vetített Planet Terror és Death Proof (ez valószínűleg az amerikai sikertelenségnek, illetve a mozi különböző szerepeinek, a tengeren innen és túl, köszönhető). Az előbbi igaz, már a 1988-as The Faculty forgatása alatt megvolt, s a forgatókönyvet is írogatta már gazdája. Ez az alkotás a klasszikus zombi filmek előtti tisztelgés, azok újraélesztése. A másik mozi már kevésbé ilyen régi elképzelésen alapszik. Tarantino-t a tényleg létező halálbiztos autók (60 mérföldes sebességig ütközésnél elvileg semmi baja nem történhet a vezetőnek) ihlették meg, s készített így egy bodycount filmet.
Tehát úgy tűnhet, hogy a két vagy egy film tisztelgés a 70-es évek amerikai mozi világa, kultúrája előtt. Ezt tovább erősíti azoknak az álelőzetéseknek a leforgatása, melyek tekinthetőek akár kísérő rövidfilmekként is. Ez és a poszterek, a Terror Bolygó hiányzó részlete, illetve az újvilágban való együtt vetítés próbálta azt a sajátos hangulatot megteremteni, mely elrepítette volna a nézőket abba a világba, melyek valószínűleg a film rabjaivá tették a két rendezőt (bár lehet inkább csak az idősebb Tarantino-t).
A fake-trailer-ek egyébként megérnek még néhány szót, már csak azért is, mivel az egyik, név szerint a Machete azóta kinőtte magát odáig, hogy a két barát szintén közös produkciójaként már forgatás alatt is áll. Ez egy tipikus, magányos igazságosztó története, ki erre az útra főnökei árulása után lép. Ugye Machete eredetileg egy bérgyilkos, kit megbízói tőrbe csalnak, s ezért a múltjából hívott szövetségeseivel levadássza egész szervezetüket s őket. A címszerepet a valószínűleg sokak által ismert Danny Trejo (Anchorman: The Legend of Ray Burgundy 2004, Con Air 1997, From Dusk Till Down 1996, Desperado 1995) alakítja. Még azért megjegyezném, hogy a zenészből rendezővé és íróvá avanzsált Rob Zombi jegyzi az említett két kategóriában a „Werewolf Women of S. S.” című darabot, melyben még Nicolas Cage (Adaptation 2002, Leaving Las Vegas 1995, Wild at Heart 1990, Birdy 1984) is feltűnik.
Visszatérve az eredeti film(ek)hez véleményem szerint a rodriguez-i rész jobban sikerült. Igazság szerint Tarantino-nak mindig is a párbe- szédei voltak nagyon erősek, s így értelemszerűen ezek szegeztek a mozivászon, a televízió vagy éppen a monitor elé, s persze ezek miatt néztem meg újra és újra őket. A Kill Bill első (2003) és második (2004) része óta, sőt talán még ezek előtt is, ez megkopott. Már nem volt ugyanaz, mint régen, az a bizonyos egyedi hang, él hiányzott belőle, ami a korábbiakban megfogott (na persze nem szabad elfeledni a film szinte legvégén elhangzó Superman-es fejtegetést, mely azóta is az egyik legkedvesebb Tarantino-tól származó elméletem). Itt viszont nem elég, hogy ezek a dialógusok sem az igaziak, de még érezhető is rajtuk, hogy igazából férfiak szájába kívánkoznak.
A filmnek ettől függetlenül persze sok érdeme is van, hisz szinte tökéletesen idézi fel Kurt Russel (Vanilia Sky 2001, Stargate 1994, Tango & Cash 1989, Escape from NY 1981) segítségével a pszichopata sorozatgyilkos karakterét. Illetve nyugodtan alternatívája lehet a mostanában csak úgy áradó autó központú filmeknek, vagy ha így nem is működne mindenkinek, akkor csupán ezen alkotások sokkal romantikusabb hőskorába kalauzol el (mely számomra sokkal inkább kultusz teremtő erőnek és időnek tűnik).
Rodriguez filmje, ahhoz képest, hogy ugye nálunk lényegesen később mutatták be, mint a Death Proof-ot, s így a rossz szájíz miatt nem is néztem meg moziban, csak jóval később a DVD megjelenése után, kellemes csalódás volt. Még akkor is, ha időnkénti túlzott naturalizmusa közben a hányinger kerülgetett. Ebben valószínűleg közrejátszik, hogy hozzánk talán nagyobb számba jutottak el az ilyen jellegű filmek (pl. Night of the Living Dead 1968), illetve, hogy egyébként is megfigyelhető a stílus recessziója, gondoljunk csak a Karib-tenger kalózaira (2003). De persze nem elhanyagolható, hogy egy sokkal vállalhatóbb alkotásról van szó, mely igaz, hogy szintén csupán csak egy ’B’-film, de valahogy mégis jobban megidézi a kort, mely előzetes elvárasaim között legfontosabb kritériumként szerepelt.
Roppant meglepő, hogy Bruce Willis itt valamit újra fel tudott csillantani, s nem újabb Arany Málnát érdemlően arcát hozta, bár ugye Rodriguez keze alatt már máskor is sikerült ez neki. Kellemes volt még Graeme Revell aláfestő zenéje, ki ugye rengeteg más mellett a The Crow score albumát jegyzi. Illetve az egész látvány és koncepció valahogy nagyobbat ütött. Persze ettől függetlenül a két film nem választható el egymástól, már csak a rengeteg szereplő miatt is, kik itt is, ott is vagy az előzetesekben is feltűnnek.
Tehát összességében végül is egy elfogadható film pár került ki a rendezők keze alól. S ezek az alkotások tényleg nem akarnak többek lenni, mint amik, vagyis tisztelgés egy korszak előtt, mely talán némileg átalakította, vagy csupán meghatározta a filmipart. Méghozzá úgy, hogy tényleg méltó egy ilyen megemlékezésre. S ha ettől nem is várunk el többet okozhat néhány kellemes órát, ha képesek vagyunk ráhangolódni.
