(Darren Aranofsky - The Fountain)
A Pí (1998) és a Rekviem egy álomért (2000) után talán joggal várhatta az ember, hogy Aranofsky egy újabb remek filmmel rukkol elő. A Forrás bizonyos értelemben tökéletesen ki is elégíti a hasonló kívánalmakkal rendelkezők igényeit, bizonyos értelemben viszont semmiképpen sem.
A szinopszisnál kezdve 3 paralel történetről kell szót ejteni. Először is egy spanyol conqestador próbálja az egyház pallosa alól kirántani hőn szeretett királynőjét azzal, hogy felkutatja az új világban elrejtett élet fáját. Másodszor egy kopasz, talán buddhista szerzetes egy fa társaságában utazik egy halott csillag, a Shibalba felé, eszközként pedig egy szappanbuborékot használnak. Végezetül egy kutatóorvos az agytumor gyógymódja helyett látszólag egy fiatalság szérumot talál meg, s gyötrődik felesége lassú, az előbbi betegség általi halálát szemlélve.
Ezt a három párhuzamosan elmesélt történetet kettő plusz egy szereplő tartja össze. A haldokló hölgyet, s az anyagi világ névleges úrnőjét Rachel Weisz (About a boy 2002, A napfény íze 1999, The Mummy 1999) alakítja, ki teljes mértékben hozza a tőle elvárható színvonalat. Az ő dupla szerelmesét, illetve a kopasz meditáló asztronautát pedig Hugh Jackman személyesíti meg, akit úgyis mindenki ismer az X-man filmekből, vagy a nem túl régi Woody Allen dolgozatból (Scoop 2006). A plusz egy pedig a fa, mely mondjuk a tényleges kapocs első ránézésre a film szerkezetében.
Aranofsky nem bízza a véletlenre, mondhatni négy kultúrkör mitizáló elemeit felhasználva ugrik neki, hogy lássuk újra mekkora elme is. A forgatókönyv természetesen eredeti, s természetesen az eddigiekben megszokott Mansell ütemek sem hiányozhatnak, hogy teljes legyen a kép. De még mielőtt nekivágnék a hosszú és kusza útnak, melyen sikerül kibogoznom az élet és a halál rejtelmeit, meg kell említenem, hogy ez a film nem sikerült. Nem sikerült, mint általában azon független rendezőknek, kik névjegyük bemutatása után elkerülnek az álomgyárba. Nem sikerült, mert kész válaszokat kaptam, mely nem feltétlenül negatív, de a vizuális szájbarágásnak is megvan a határa, melyet jócskán kitolt az erőteljesen orosz nevű rendező (vagy ezt csak én érzem így, mármint a nevével kapcsolatban?).
Nos, akkor sorban haladva vegyük jobban szemügyre a hódító indiánok közötti kalandjait. Itt gyorsan megtanuljuk, hogy az Édenkert és az élet fája a maják legtitkosabb piramisában van elrejtve, de ez a katolikus egyházat vajmi kevéssé sem érdekli. Hisz mi is lenne a túlvilági élet szépségeivel, ha kiderülne, hogy a Paradicsom a Föld egy másik szegletén már felfedezhető.
Az űrhajós színben betekintést engednek a nézőnek a reinkarnáció mayák által felállított teóriájának mechanikájába. Illetve némi magán meditációs óraként, esetleg egy mélyen tudományba hívő ember belső gyötrődéseként szemlélhetjük még a képsorokat. Az orvos pedig rámutat, hogy a tudomány is csak egy újabb hiedelem a haláltól megfélemlített emberiség számára, hisz az is csak egy betegség, majd találunk gyógymódot.
A másik szemszög a történetek felfejtésére a nő (ő lesz az, aki az összes áthallást materializálja a vásznon), ki már megbékélt, s a ráció helyett a mítoszok világából megteremti a hős számára a három világot. Ő írja a regényt, melyet spanyol-amerikai felvonás alatt végigélünk, ő adja az ötletet a belső gyötrődéshez, s ő készteti a tudóst munkára betegségével, s lázadásával a nyilvánvaló biokémiai világképpel szemben.
A történetek tehát a halál mikéntjével, a túlvilággal s az örök élet lehetőségével foglalkoznak, különböző kulturális hozadékokból kerek egészet alkotva. A konklúzió pedig mi is lehetne más, minthogy az örök élet egyetlen elérhető módja a halál, mely visszajutattja az ember fiát abba az egységbe, melyet mi földként, növényként, égként, csillagokként érzékelünk. Mindezt természetesen nyakon önti a szokásos hoolywood-i cukormázzal, de teljesen boldog végre senki se számítson.
Minden iróniát és rossz érzést félre téve a film a zenén kívül rendelkezik még egy csodálatos szegmenssel. Méghozzá a képi világával, mely páratlan. Nem szeretem a vizuális költészet szókapcsolatot, de nem tudok rá jobb kifejezést hozni. A jelenetek egymás után olyan mérnöki pontossággal vannak megtervezve, megkoreografálva, hogy az egyszerűen zseniális. S a látvány pedig fenomenális.
Csak, hogy néhány példával alátámasszam: az árnyék alak által a csillagok előtt előadott formagyakorlat, a spanyol királyné trónterme, mely inkább tűnik egy csillagtérképnek, a fa a piramison túl. S még sorolhatnám valószínűleg órákon keresztül, de nincs értelme. Tehát Aranofsky egyfelől ismét zseniálisat alkotott, másfelől viszont szörnyen közhelyeset. A történet minden csavar és többszálúság, többszintűség ellenére elég zárt és önmagyarázó. A képre vitel viszont irigylésre méltó. A kérdés tehát minden celluloid szerelmes előtt adott: Egy filmnek a vizuális művészetet kell művelnie, kiteljesítenie, s más nem számít, vagy esetleg egy mozgóképes regényként kell e funkcionálnia?
Ezekután mit is mondhatnék, a kettős élményvilágot egyszerűen nem tudom magamban legyőzni. A film, mint már legalább háromszor leírtam egyfelől tökéletes, másfelől hibás. Mindennek ellenére alig egy év alatt legalább tucatszor láttam, s varázsoltam el vele magam újra és újra (csak érdekességként tessék megnézni ezt).
