(Pier Paolo Pasolini - Saló o le 120 Giornate di Sodoma)
De Sade márkit talán már nem kell bemutatnom a magyar olvasóknak. Ha jól emlékszem már több kiadást is megélt jónéhány műve, s talán ez bizonyítja, hogy a „kényes” téma melyet elbeszélései központi mozgatórugójának tett meg érdekli az ittenieket. Ez a rövidke felvezetés csupán arra szolgál, hogy Pasolini filmjének alaphangját megérezhessük, hisz az csupán köszönő viszonyba áll a könyvvel. Igaz, hogy alapját onnan kölcsönözi, de mind a tér-idő kontextusban, mind véleményem szerinti mondanivalójában eltávolodik az eredeti alkotástól.
Nos, ha idáig eljutottunk, akkor nézzük meg, mi a legfontosabb különbség a két történet között. Ugye Pasolini az egészet kiragadja, s áthelyezi egy másik korba, méghozzá a II. világháború végi olasz színbe. A cselekmény lényegesen lerövidül (valószínűleg kivitelezhetőségi okok miatt), s újra is értelmeződik. Röviden ezt összefoglalva erről annyit érdemes tudni, hogy a Mussolini-éra alatt tömörülő arisztokrácia beteges szexuális szeánszába nyerhetünk betekintést. Ezen az összejövetelen politikailag kétes fiatalok és senkinek nem hiányzó „árvák” (9 tizenéves fiú és lány) megalázásának lehetünk szemtanúi.
A téma tehát adott, a különböző nemi aberrációk sorra vétele egyfelől elborzasztó hatásával próbál a felszínen sokkolni, másfelől egy picit lejjebb ásva két nagyon fontos, a XX. századot meghatározó területet is elénk tárni. A felszínen maradva sorra vehetnénk a hetero- , homoszexualitás úr-szolga viszonyából eredő képsorokat, az emberi ürülék és vizelet köreit, illetve az erőszak, mint szexuális ajzószer jelenségét. Persze ezek sokszor gyomorforgató, kiakasztó voltával csupán a film egy nagyon lényegtelen szegmensét járnánk be, s igazából nem is tudnánk megkülönböztetni egy nagyon perverz felnőtt filmtől.
Tehát akkor először is vizsgáljuk meg a kor és tér kontextusában az eseményeket. Ez egyértelművé teszi, hogy a film a diktatúrák egy direkt módon történő kritikája. Azaz elénk tárja, hogy milyen szinten befolyásolhatja egy ilyen hatalmi rendszer az emberek életét, s mi mindent megtehet velünk akaratunk ellenére, s hogyan teheti ezt a felsőbbség nevében. Ha úgy tetszik ebben az értelemben az Isaiah Berlin (zsidó származású, német születésű filozófus) által megfogalmazott pozitív szabadság fogalom tényleges szélsőségeit láthatjuk. Ugye ebben megjelenik, hogy ha egy társadalmat az alapján szabályozunk, hogy előírjuk nekik, hogy mi a jó, helyes, vagyis pásztorként irányítjuk azt, akkor az egész közeg azok kezébe kerül, akik a hatalmat gyakorolják. S ez ebben az esetben a szarevés kulináris élvezetekhez is vezethet.
Másodszor megvizsgálhatjuk, hogy a film maga mikor készült, s így rögtön egy újabb távlat nyílik meg. Hisz a film értelmezhető a modern fogyasztói társadalom kritikájaként. Ha úgy nézzük végig, hogy az önjelölt háziasszony meséit, mint reklámokat értelmezünk, akkor rögtön fel is bukkan ennek mibenléte. Vagyis, hogy az előző példánál maradjunk, mi történne, ha fényes papírba csomagolt fekáliát kezdenének a boltok polcain árulni, s ehhez még egy-két hírességet felvonultató reklámkampány is párosulna. Az eredményre őszintén szólva én nem vagyok kíváncsi.
Tehát a film nemhogy csak az emberi lélek sötét oldalának mélységeit boncolgatja elég direkt módon, de metaforikusan olyan kritikai éllel is él, mely teljesen vállalható és elfogadható gyomorforgató naturalitása mellett. Természetesen az 1975-ös alkotás hatalmas visszhangot vert, s túl hamar megmérettetett. Az üzenete (már ha szabad ilyesmiről beszélnem) ettől függetlenül teljes mértékben időtálló, s megkerülhetetlen.
