(Woody Allen – Annie Hall)
Ha hihetünk a különböző internetes médiumoknak, akkor Boris Johnson nyerte el a jogot, hogy London polgármestere lehessen. Az ese- mény esetleg meglepő, váratlan, de ez legkevésbé sem érdekel. A lényeg, hogy a konzervatív politikus egy vicce miatt ("Egyszer akartam kokainozni, de széttüsszentettem") nyugodt szívvel vehetem elő ked- venc rendezőm három Oscar-díjjal (rendező, film, forgatókönyv, mely- eket egyébként nem vett át, s inkább koncertet adott New Yorkban, s a későbbiekben így kommentálta a díjakat: „Még ha ez valami különleges alkalom lenne, vagy ilyesmi, elmennék. De nem túlzottan érdekel egy kis kopasz emberke mozdulatlan szobra. Inkább valami olyat szeretnék, aminek hosszú, szőke hajfürtjei vannak.”) jutalmazott filmjét (és persze a női főszereplő Diane Keaton is elvitte a díjat), az Annie Hall-t. Woody Allen-t remélem nem kell bemutatnom az ide tévedőknek, s remélem az adott celluloid szalag is megvolt már legalább egyszer a mozgóképpel kapcsolatos történetükben. (Azért ha valakinek még sem mondana semmit a név egy klikk után informálódhat.).
A történetről talán legyen elég annyi, hogy a humorista Alvy Singer (Woody Allen) és Annie Hall (Diane Keaton) szerelmének históriája. Rengeteg „intellektuális” humorral a tipikus allen-i hangvételben, k ét várossal a háttérben (New York és Los Angeles). S talán ezzel le is szögeztem azt a hármast, mi kapcsán elindulhatunk, hogy közelebb kerüljünk az alkotáshoz (persze azért ne feledkezzünk el az egészet összetartó könyvek, filmek, zenék sokaságáról sem), de talán az összes Allen munkához.
Akkor lássuk először a két karaktert. Alvy a szokásos nyeszlett kis alak, ki dumájával mindenkit levesz a lábáról. Annie viszont, mint egy a tenger habjai közül előlépő istennő jelenik meg a vásznon, s ez a kép majdnem a film végéiig ki is tart. Persze ettől sokkal nagyobb különbség rejtezik a két karakter között magasságuk mögé rejtve. Ezt talán legegyszerűbben úgy lehetne tetten érni, ha végiggondoljuk, hogy mikor szétköltöznek, és könyveiket válogatják a nő annyival segít, hogy amelyek a halálról szólnak a férfié a többi az övé. Illetve, mivel az egésznek van egy jó adag önéletrajzi vonatkozás is, Hall protestáns vidéki lány, míg Singer brooklyn-i zsidó fiú.
Ezzel pedig már ott is vagyunk még néhány elmaradhatatlan témánál, azaz a rendező származásánál, a halálnál, a nagyvárosi férfi nevetséges szerelménél és a szexnél is ezzel egyetemben (a pszichoanalízis pedig már szinte csak hab a tortán). S ezek lesznek, melyek magukba rejtik a humort, mellyel talán feloldani kívánja a témák tabu voltát. Itt persze nem szabad elfeledkeznünk Freud-ról (ugye az ő elmélete az, amit itt Allen gyakorlatban csínál), ki ugye már a film első monológjában helyet kap. Illetve az egész másik aspektusa, azaz a chaplin-i karakter hanggal, pénzzel és már csupán verbális poénokkal (bár egyesek számára elég a nevetéshez Woody Allen látványa is).
Hisz mi is történik a film alatt? A „hősünk” végig vicceket mesél a halálról és a szexről, s teszi ezt pont azzal az esetlenséggel, mivel a „Csavargó” tette, s a végére már kapizsgáljuk, hogy ő csak dadogva, gyorsan képes akármiről okosakat mondani. Ezzel pedig ő lesz a nagyvárosi értelmiségi, ki kirobbanó sikert ért el az egyetemeken műsorával, de ez mind csak pajzs, mely megvédi őt az élettől.
Nagyvárosi, mely jelző New Yorkot jelenti. A várost, mely igazán az övé. A város, mely egyedi hangulatával és megjelenésével összeforrt Allen- nel. Itt Los Angeles napfénye lesz a vetélytárs, de esély nélkül próbálja elcsábítani (ez a csábítás még egyszer előkerül az Anything Else-ben, de ott is alúl marad New York-kal szemben a nyugati part, illetve az óhaza Londonja is átváltozik a jól ismert várossá az utóbbi filmekben). Hisz hamar kiderül, hogy csupán üres rutint kínál a keleti part nyüzsgésével szemben. Melyre mindennél jobban szüksége van Alvy-nek, akiről tudjuk, hogy egy hullámvasút alatti szülői ház megpróbáltatásai után igazán feszült felnőtté cseperedett. Vagyis a film nemhogy egy bőségesen humorral átszőtt édes kis szerelmi történet, hanem tisztelgés is a „Nagy Alma” csodálatos világa előtt.
Persze a film élvezetét legfőképp az határozza meg, hogy mennyire tetszik nekünk az Allen és Keaton által megformált szerep. Mennyire vagyunk mi Alvy-k, esetleg mennyire vagyunk mi Annie-k. Hisz ahhoz, hogy nevethessünk a vicceken, átéljük velük a szerelmet vagy megérezzük kicsit a város hangulatát (ki egyikét, ki másikét) egy részünkre rá kell ismernünk a filmvásznon. Én ott voltam, minden bizonytalanságommal, minden vágyammal, minden félelmemmel, így én, hogy is mondhatnék mást, minthogy mindenképp látnod kell.