Nem szeretnék most senkit untatni egy rendező életével, sőt nem is fogok. Inkább egyik kedvenc filmmel mesélnék el néhány dolgot Lumet-ről, hisz talán a 12 dühös ember témája sokat elmond a philadelphia-i születésű rendezőről. Tehát ne is toporogjunk, hanem repüljünk vissza bő ötven évet, s figyeljük tátott szájjal a még fekete-fehér mozit.
A cselekményre talán kár is hosszasan a szót vesztegetni, hisz nagyon könnyen összefog- lalható annyiban, hogy egy amerikai bírósági tárgyalás rejtett szobájába, az esküdtek tárgyaló termébe kerülünk, ahol már a 12 férfinek semmi dolga, csupán a tények ismerete alapján ítéletet hozni. Annyit esetleg még hozzá lehet fűzni, hogy egy gyilkossági perről van szó, melyben az első pillanatokban úgy tűnik, hogy megalapozott vád, s a 18 éves fiút, már csak egy hajszál választja el a villamosszéktől.
A történet tehát egy gyilkosságról szól, mely az esküdtek vitája folytán bontakozik ki előttünk, s ha nem is egy klasszikus értelemben vett krimi, de akár könnyed szórakoztatásként is szolgálhat egy szombat délután alkalmával. Persze nézhetjük úgy is, mint egy alkalmat arra, hogy csoport pszichológiai elméleteket vizsgáljunk. Hisz könnyedén megfogalmazhatjuk a zárt térben az emberek jellemét, hozzáállását, illetve egymáshoz való viszonyukat, amik alapján hosszas beszélgetéseket, tanulmányokat lehetne a paradigmán belül kezdeményezni (s igazság szerint ez meg is történt, s történik most is egyes pszichológia tanszékeken).
Vizsgálhatjuk persze társadalomkritikai szempontok alapján is, hisz egy-egy karakterből kivehető sztereotípia alapján egy elég érdekes képeket kaphatunk a korról, illetve a pszichológiához visszacsatolva és egy kis moralizálást beiktatva egyenesen lesújtó, hogy milyen könnyedén a halálba küldenék a gyanúsítottat. Esetleg nagyító alá tehetjük a módszert, mellyel a Henry Fonda által megszemélyesített 8-as esküdt él, s ódákat zenghetünk így Szókratészról, vagy esetleg Columbo-ról, kik hozzá hasonlóan csak kérdeznek és kérdeznek és kérdeznek, miközben csak annyit tudnak, hogy itt valami nincsen rendben.
De azt hiszem, hogy ezek csupán a részelemei egy nagyobb egésznek, mely erőteljes kritikája az amerikai igazságszolgáltatási rendszernek (vagy esetleg a bizonyos éremének a másik oldala, de az nekem kevésbé érthető). Azt gondolom, hogy a filmen keresztül felvillan, hogy milyen esetleges is ez az egész procedúra. Ez alapján a filmet két központi jelentre szűkíteném, mely bizonyítja előbbi állításomat. Pontosabban egy mondatra: „Ennek a gyereknek nincs esélye más esküdtekkel”, illetve egy rövidke párbeszédre:
„- Hé! Hé! Mi a neve?
- Davis.
- Az én nevem McCardle.
-. Hát, akkor, viszlát!
- Viszlát!”
Vagyis 12 egymás számára teljesen ismeretlen ember dönt, egy olyan ember felett, akivel szintén most találkoztak először, olyan információk alapján, melyek „egy cirkuszból” érkeznek, gyakran érdektelen, esetleg hozzá nem értő emberektől. A döntésüket befolyásolja a többiek számára nem ismert 
„történetük”, jelenlegi állapotuk, azaz az ”emberi” faktor. S ezeket összevetve, mennyire könnyedén ítélnek mégis akár halálra is valakit.
Azaz úgy tűnik, hogy Lumet nem akar mást, csupán különböző dimenziókon keresztül bemutatni, hogy mit is jelent abban a szobában ülni, mi határozza meg a döntést, s hogy mennyire véletlenszerű is ez. Igaz, hogy e alkotáson belül nem jelenik meg a máshonnan megismerhető teljes folyamat (gondolok itt mondjuk Taylor Hackford The Devil’s Advocate-jére, melyben ugye szemtanúi lehetünk egy esküdt válogatásnak, vagy John Grisham regényére a Runawey Jury-re, melyből szintén közelebbről szemügyre vehetjük egy ilyen eseménynek a belső dinamikáját).
Mindenesetre mindezen túl, nem szabad megfeledkeznünk a lenyűgöző színészi játékokról (akkor sorban egytől, azaz az álló esküdtől tizenkettőig, azaz a jobbján helyet foglaló férfiig: Martin Balsam, John Fiedler, Lee J. Cobb, E.G. Marshall, Jack Klugman, Ed Binns, Jack Warden, Henry Fonda, Joseph Sweeney, Ed Begley, George Voskovec, Robert Webber), illetve az egész hangulatáról (mely azért talán része a krimi jellegnek). Nincs is más hátra, mint valahogy hozzájutni, s megnézni.
