(Bret Easton Ellis - The Rules of Attraction
Roger Avery - The Rules of Attraction)
Ellis-t talán nem kell bemutatni senkinek, s egyébként is egyszer már megtettem ezt, az Amerikai pszicho kapcsán. Most viszont Pat helyett Sean Bateman (James Van Der Beek, akit legfőképp a Dawson és a haverok című sorozat címszerepéből ismerhetünk) kerül terítékre, s kalauzol el minket a 80-as évek egyetemi világába, ahol a szexen, az alkoholon és a drogokon kívül talán semmi sem számít.
A történet egy szerelmi háromszög körül forog (melynek rengeteg kifelé ágazása van, s persze így egy sokkal nagyobb láncba kapcsolódik be, hisz a nő az Európába utazott „szerelmét” várja vissza, míg a meleg fiú régi kapcsolatai között vergődik, Sean pedig egy félreértés sorozat miatt keveredik ide, hisz azt hiszi, hogy a nő halmozza el illatos szerelmes szavaival), melynek a két másik főszereplőnek titulálható karakter lesz még a tagja: Lauren Hynde (Shannyn Sossamon - Kiss Kiss Bang Bang 2005) illetve Paul Denton (Ian Somerhalder - Celebrity 1998). A lapokon teljesen kendőzetlenül megjelenik az előbb említett hármas szinte minden fajtája, a homoszexualitástól a heroinig (s természetesen ezek összefonódása). S az egészet nyakon önti valami zenei, irodalmi, filmes és művészeti sziruppal, mely talán tökéletesebbé teszi a 80-as évek derekán élő fiatalokról adható képet.
Ez az egész persze csupán egy kiüresedett felszín, melyet a három (és még elenyésző számú esetben mások által is) kiemelt szereplő „napló bejegyzéseiből” ismerhetünk meg (így válik a történet egy campus több perspektívából feltárt őszi szemeszterének krónikájává). Az egész mögött természetesen nehéz lenne mást feltételezni, mint az unalmat és a saját létük értelmetlenségének belátását. Azaz szórakozni próbálnak csupán, lázadni valami ellen, amit ők nem kértek, s nehezen tudnak elviselni. Feszegetni mindennek a határát, vagy éppen átlépni azokat, s érdeklődve figyelni, hogy vissza találnak e még.
Másfelől persze mondhatjuk azt is ezek alapján, hogy a később megismert Patrick-nek egy korábbi képe jelenik meg ezekben a főiskolásokban, s az egész csupán azért tűnik megnyugtatóbbnak (azon kívül, hogy ők még nem merészkednek olyan messzire), mert a regény végén még felcsillan (bár utána gyorsan ki is hunnyik) egy szikra, hogy talán máshogy is lehetne. Illetve a mű szerkezetéből adódóan az események legalább három szűrőn keresztüli leírása miatt nehéz időnként kibogozni, hogy valójában mi történt meg, s mi nem.
Ebből a bizonytalanságból következően egy másik olvasatban nyugodtan kihangsúlyozható lenne, hogy a mű megmutatja mit jelent egy másik személyt érzékelni, s közben mit jelent ez a másik fejében. Vagyis kaphatunk egy másik hálót a szerelmi kuszaság mellé, melyek konszenzusa adja azt a világot, mely feltárul az olvasó előtt.
Ellis már korábban említett leíró módszere talán pont az eddigiekből következően itt még csak vázában ismerhető fel. Hisz a műben még felismerhető emberek járnak a ruhák alatt, még nem csupán szakjuk, kábítószer fogyasztási szokásuk, szexuális identitásuk vagy esetleg zenei ízlésük határozza meg őket, s nem bújtathatóak egy mindent leíró kategória mögé. Azaz nem csupán a kultúra, a szocializáció által felöltöztetett bio-mechanikus robotok. Nyomokban itt még felfedezhető valami, ami kiemeli őket ebből, de már itt is csak elenyésző mértékben, mivel talán az állandó perspektívaváltásokon keresztül megjelenik egy olyan belső mag, melyet még nem sikerült elidegeníteni. S így felismerhetőek „arccal”, „saját névvel” megáldottak lesznek.
Így ebben az esetben a filmet is lehet dicsérni, hisz először is ez a történet (mind cselekményében, mind leíró eszköztárában) alkalmas a mozgóképes adaptációra. Másodszor Avery (ő inkább íróként Tarantino mellől ismerhető) nem követi el azt a szokásos hibát, vagyis, hogy csupán egy illusztrációt készít, mely ilyen esetekben végzetes. Itt a regény által kijelölt körvonalon egy új történet épül fel, vagyis az adott szereplők összekeverednek, az események felborulnak, újak kerülnek be és ki, azaz teljesen szabadon lett kezelve.
Mindamellett, hogy ez az alkotás sokkal hatásvadászabb, mint az eredeti, de ettől függetlenül sem esik át a ló másik oldalára, s néhol igaz direktebben (undorítóbban - gondolok itt a film eleji hányós jelenetre), de sikeresen örökíti át a hangulatot a celluloid szalagra. A színészek válogatása is sikeresnek mondható (bár Lauren karakterét én személy szerint nem így képzeltem el), a zene és a helyszínek pedig mondhatni tökéletesek. Illetve ne felejtsük el Victor európai kiruccanását, melyet bő öt percben valami zseniális technikával foglal össze a rendező, vagy az öngyilkossági jelenet költői képre viteléről.
Egyszóval mindkét alkotás erősen javasolt, s nem csak azoknak akik Ellis elkötelezett rajongói és még nem volt szerencséjük ehhez, hanem mindenkinek. Hisz ha sikerül átlátnunk a nagyon jól megszőtt felszínen, akkor csodálatos élményben lesz részünk (bár a filmhez javaslok némi erős gyomrot, a könyv viszont kevésbé elborzasztó, mint a nagytestvér krónikája).
