(E.T. A. Hoffmann - A homokember)
A Homokembert lassan elfújja a szél a köztudatból, pedig E.T.A. Hoffmann remekül sikerült, már-már a XX. század szürreális íróit megszégyenítő kisregénye megérdemli azt az órácskát, mely alatt a nyájas olvasó az első laptól az utolsóig ér. Persze ízlések és pofonok, hogy közhelyeket csattogtassunk, de hát mit is mondhatnék még, hogy rávegyek akárkit is egy „novella” elolvasására.
Nos talán legyen ezen esetben a történet, hisz olyan megrettentően és sötéten bontakozik ki a két részre szakadt darab mélyén rejlő tragédia, hogy az mindenképpen meg fog lepni minden olvasót. Hisz Nathanael, talán tényleg a freudi paradigma felől megközelíthető, története az első androiddal, s az ebbe nem ok nélkül keveredő gyermekkori tragédia visszhangjai egyeseknek a lélek egy olyan rejtett bugyrára mutathatnak rá, mellyel a találkozás elég kétséges egyébként.
De lássuk inkább, hogy a három vázlatul szolgáló levél, s a kis közjáték után elbeszélésre váltó történet miből is áll. Nathanael levelet ír barátjának, hogy életét egy régi tragédia árnyéka kísérti. A levél viszont kedveséhez kerül, a rossz címzés miatt (Freud hogy örülhetett ennek), ki racionalitással akarja a pokol gyülekező seregeit eloszlatni választottja szeme elől. Erre természetesen újabb levél íródik további aggodalmakkal, mely végre a baráthoz kerül rögtön, fölösleges közvetítő nélkül.
Egy kis önreflexív átvezetés után (a narrátor kiszól) a történet már klasszikus prózában folytatódik, s egy furcsa szerelem kibontakozását írja le, mely előtt Nahanael és Clara szerelme a fiú kísértetei miatt kicsit elrozsdásodik, s így alkalom adódik az új szárba szökésére, hősünk és egy professzor lánya, Olimpia között. Persze a kísértet (Coppola vagy Coppelius – attól függ az „ördög” melyik megtestesülésére akarjuk szemünk vetni) mindig ott lebeg a háttérben, hogy „művét” befejezze.
A szerelemek egyike sem teljesülhet be, hol a szemfényvesztés, hol az őrület miatt, de mind tragikus véget ér, ahogy az már várható is volt. Nem is marad más, csak fabábú s a semmibe meredő szemek, miket elloptak, s visszatalálni semmiképpen nem tudnak gazdáikhoz. Marad még némi fény, hogy persze lehet máshogy, de ez csupán ámítás talán, vagy ki tudja.
E sokat elhallgató összefoglalás után talán felvázolhatnám a pszichoanalitikus megközelítést, beszélhetnék Faust párhuzamról, de számomra sokkal szimpatikusabb, ha a művet, mint sci-fi-t állítom be, s P. K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényére teszek egy-két utalást. Hisz a történetben, még ha utólagos okoskodásként is csupán, ott lappang a gép, mely nem tudja magáról, hogy gép gondolata, s az ördögi mester képe, ki programot hintett a fogaskerekek közé, hogy az adott „életet” uralja.
Az egész megforgatható még egy mechanikus világképben, hogy aranyszínűre sülten igazán ínycsiklandozó legyen, de anélkül, hogy a történet velejét feltálaljam nem hatolhatok mélyebbre, így csupán étvágygerjesztőt kínálhatok vendégeimnek, hogy hátha…
