(Steven Spielberg – Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull)
Talán ott kellene kezdenem, hogy aki még nem látta, de szeretné is élvezni a mozi varázsát, vagy legalábbis úgy szándékozik a közeljövőben beülni egy kényelmes székbe, hogy az előtte elterülő vásznon számára ismeretlen események zajlanak, az ne olvassa tovább. Persze ha valaki úgy gondolja, hogy nincs veszíteni valója, vagy esetleg volt olyan őrült, s vette a fáradtságot, hogy belekóstoljon a nagy tömegek előtt, annak hajrá.
Kezdjük először talán pozitívan. Játszunk el azzal a gondolattal, hogy gyermekként, mikor még csupán a Frigyláda, a misztikus kövek, illetve a Szent Grál asszociáció nélkül tűnik fel a hős kalandos pályáján még minden rendben. Sőt még talán idősebben is, mikor ezek a szimbólumok átváltoznak a zsidó legendáriummá, a hindu gyökerekből táplálkozó vadhajtásokká és a keresz- ténység későbbiekben legösszeesküvőbb mítoszává. S ebbe a sorba a Kristály koponya a maja „transzcenden- talitásával” bele is illik.
Hisz Lucas nem téved szinte semmiben, már több helyen is szárnyra kaptak a találgatások, hogy honnan is ez a misztikus hangulat mely körbelebegi őket. Sőt ebben a tekintetben tovább haladva teljesen elégedettek lehetünk, hisz szinte helyesen kirakott puzzle módjára illeszkedik a tényleges „tudásunkba”. A mitikus tárgy (sőt többesszám) pedig, mint ismeretes is tényleg létezik (illetve készítettek valami anyagot, melyet ma nem igazán tudnak az ő feltételezett technikájukkal előállítani, s ez is valami kristály). A mögé kanyarított történet, pedig nem hiszem, hogy kilógna az eddigi mesék közül, s megsemmisítené a gyermekkori álmot, melyben én is ostorral jártam az elfeledett világok feltáratlan emlékeit.
De ezzel azt hiszem véget is ért minden pozitívum, melyet talán (ha néha kicsit erőltetve is) fel tudtam hozni a film megmentése érdekében. Hisz ezek után következik Spielberg (bár nyakig benne vannak mind a ketten ebben a dimenziók közötti trugyiban, s igazságtalan lennék ha csak rákenném), s őszintén szólva kezdek ténylegesen egyetérteni (no nem mintha eddig nem lappangott volna bennem ez) Tray Parker-rel és Matt Stone-nal, kik animációs sorozatuk Free Hat című részében tökéletesen lefestik kivel is van dolgunk.
Mit is tesz tehát egy rendező, egy feltehetőleg nem rossz forgatókönyvvel? Azt hiszem a válasz olyan egyszerű, hogy megöli. Hogy miért? No nem a script-be már eleve belekódolt X-aktás utánérzés miatt (hisz ez még a fentebb említett maja legendáriumba akár bele is illik). Sokkal inkább a rengeteg ismerős, ismeretlen jelenet miatt, hisz ki tagadná le az 1984-ből megismert színész (Jhon Hurt, V for Vendetta 2005, Dead man 1995, Nineteen Eighty-four 1984) Gandalf-hoz való hasonlóságát (főleg mikor csapzott hajjal a vízesés mögötti barlangban – mely már alapvetően egy hatalmas közhely - keresi az utat), sőt talán még a kamera beállításra is könnyen ráismerhet a figyelmes néző.
Vagy lépjünk tovább, s nézzük Indy száguldását, melyről talán Charlie Sheen ugorhat egyeseknek be emlékeim szerint a Végse- besség című munkából. Majd rohanhatunk tovább egészen a film végére, hol a „homokvihar” mintha már egyszer elsült volna a Múmia (mely ugye különösen fájó, hisz azt meg pont kedvenc archeológusunk ezelőtti történeteiből kalapálták össze), vagy testvérei egyik részében. (No persze teljesen jogos, hogy hogyan máshogy, hisz lassan már mindent lelőttek, de azt hiszem, hogy ettől lehetett volna finobban vagy romantikusabban is, mint ahogy korábban tették).
Persze könnyen tévedhetek, s lehet el kellett volna vesznem az alkotás elején dübörgő mccarthyzmus által felkínált alapszituációba, s ezen „zseniális” húzás után, mely felcseréli a nácikat az oroszokra, bele kellett volna helyezkednem a szórakozás pozíciójába, melyet egyébként tökéletesen kiegészített az isteni kukorica chips és popcorn meg némi atombomba. (Bár lehet, hogy a kissé hatásvadásznak tűnő jelenetek, melyben az újdonsült öreg (természetesen Harrison Ford, aki még 66 évesen is hozza a tőle és a karaktertől várhatót) és teljesen új fiatal (Shia LaBeouf, I, Robot 2004, Transformers 2007) Henry szerepeivel való játék a rendezés pozitívumaként említhető, de ha ez így is van, ebben ki is merül, s ez közel sem elégséges.)
Nos ez nekem nem ment igazán, s valószínűleg nem is fog soha. Tehát Lucas-nak piros pont, hogy megpróbálta, Spielberg-nek meg fekete (s mégis csak az ő nyakába varrom), hogy az én számomra tönkretette. Azért remélem ma még képes leszek piramisokkal álmodni, hova egyelőre a nem is túl öregnek tűnő fiatal (vagy már öreg) úr nem jutott el (mert ugye a Frigyládával kapcsolatban nem említhetünk piramisokat), bár ki tudja, de az már biztos, hogy nem fogok miatta a moziba rohanni.
