(Ernest Hemingway - Veszélyes nyár)
Nem tudom, hogy jól teszem e, hogy a közismert íróhoz pont ezen a művén keresztül próbálok hozzányúlni. Már csak abból kifolyólag, hogy Hemingway kifejezetten megtiltotta a munka regény formában való megjelenését. Abban sem vagyok biztos, hogy a Halál délután nélkül lehet e értelmezni a művet. De azért most megpróbálokozom vele. Persze nemcsak azért, mivel ez a teljesen hiteles krónikája a polgárháború óta első tényleges visszatérésének az Ibériai-félszigetre (persze leszámítva két villám látogatást, melyek igazából nem mérvadóak), hanem inkább, mivel ez az utolsó befejezett munkája (bár igaz szerkeszteni már nem volt ideje, ezt helyette Charles Scribner’s kiadó szerkesztői teszik meg).
Az alkotás 1959 nyarán született, mikor is a Life magazin felkérte az írót, hogy készítsen egy cikket a spanyol bikaviadalokról. Az időpont azért fontos, hisz ezen a nyáron Antonio Ordóñez (Hemingway kedvenc matadora, kivel már egy korábbi látogatásakor 53-ban találkozott Spanyolországban) viadalra hívta sógorát Luis Miguel Dominguínt (ki szintén régi jó ismerőse), aki talán a kor legnagyobb sztárja volt a „sportágban”, s akkorra már visszavonultan élt birtokán. A munkát rögtön elvállalta tehát az író, s Spanyolországba utazott, hol csatlakozott Antonio „kíséretéhez”, kikkel végigkövette a párbaj állomásait. Azaz újra a riporter szerepébe bújt (ugye pályáját, mint a Toronto Star tudósítója kezdte az első világháború utáni Európában, s a bikaviadallal is ekkor ismerkedik meg), s figyelmes szeme ott nyugodott a viadalokon, az esti mulatságokon s az orvoson, ki egy óvatlan pillanat után ellátta a bika által ejtett sebet.
Nagyjából ezzel össze is foglaltam, hogy mi áll a nem túl terjedelmes (bár egy cikkhez képest…) alkotásban. Hisz a műben a hispán tájon lejátszódó események, a bikaviadalok titkos világába kalauzolják el az olvasót. Bevezetik a sportág művészetébe, a matadorok külön világába, mely tesztoszteron szagú, mámoros felfokozottságával elmerül az életveszély és a férfibarátság tengerében (ha tetszik bizonyos szemszögből tekinthetjük a ring homokján megjelenőket bajtársaknak, kik egymás kezébe helyezik az életüket).
Tehát a „napló” egy gyönyörű eposz, a modernitást is átvészelő hősökről, kik minden megpróbáltatás ellenére, nap-nap után a bika szarvai közé nézve próbálják elbűvölni a hozzá nem értő és vájtfülű közönséget. Hisz mozdulataik, összmunkájuk és a végső döfés talán tényleg művészet, vagy legalább is ezt szeretné velünk elhitetni a könyv másik végéről a szerző. S ahogy előre haladunk hajlamosak vagyunk elhinni neki. Egyre jobban bűvkörébe vonja az olvasót a szinte vallásos szertartásosság, és az író már-már lírai leírása egy viadalról (mintha saját mitológiájába feledkezne bele, melyet a Halál délutánban teremtett meg).
Az egész viszont inkább egy dráma. A két matador drámája, kik közül „istenkísértésük” miatt csak egyik juthat az út végére, s az egyre felfokozottabb hangulatban, ahogy vetélkednek, s egyre bátrabbá válnak, már tudjuk, hogy valójában egyikőjük sem. A győztes csak haladékot kaphat, semmi mást, hisz a sorsa neki is ott van egy szarv párban. Ez az egész pedig a fiatal Hemingway-re oly jellemző „riport novellákban” tárul elénk, hol minden kis apróság fontos lehet, minden történetté nőheti ki magát.
A hozzáférhető szöveg viszont csupán töredéke a teljes anyagnak, s a kor kritikája el is ítéli a Life-ot, kik három részben tervezték megjelentetni, de csupán kettő látott napvilágot, a szerkesztés miatt. A kritikusokon túl is sokakban csalódást keltett, s ezért sokáig nem is volt hozzáférhető, s mint a pálya egyik titkos munkáját tartották számon. Majd aztán mégis előkerült szinte a semmiből, alaposan újraszerkesztve (azaz a mű lényegileg lekorlátozódott a két matador viadalára, s kimaradt a mellettük fellépő torerok viadalai, illetve rengeteg krónikás rész), mely úgy tűnik jót tett a „regénynek”. Melyet így talán nem is, mint egy irodalmi emlékként, hanem, mint egy nagy alkotó utolsó (befejezetlen) munkájaként kellene számon tartani.
