Kezdhetnénk azzal, hogy Bruce Willis, a mindenki által ismert lassan, de biztosan alkoholistává váló, atlétás világmegmentő bőréből, vagy éppen Tarantino kezei közül kerül az egykori Monty Python-os animátor (vagy egyedüli amerikai tag) produkciójába. Vagy kezdhetnénk azzal, hogy Brad Pitt mit keres a filmben az irigység tárgyát képző nyomozó, vagy Anne Rice érzelgős vámpírja után. De dobjuk ezt az egészet a sutba, s ne foglalkozzunk ilyen dolgokkal. Talán egy pillanatra felejtsük is el az egészet, s csak üljünk türelmesen és várjuk a végét.

Minek is? Hát egy időutazásnak, egy pszichológiai kúrának. Hisz úgy sem mondja meg senki, hogy Gilliam mit vett a fejébe. Bár lehet mindegy is, hogy Cole kalandja,  mely több idősíkon keresztül tart a valóság (mely alatt itt a konszenzus értendő), vagy a szubjektív világ részei. Azért, hogy ez egy kicsit jobban érthető legyen, lássunk röviden, hogy miről szól a film.

A közeli jövőben járunk, mikor is a Föld felszínét valamilyen vírus tette lakhatatlanná, s a maréknyi túlélő a föld alatt keresett magának menedéket. A túlélők közé tartozik James Cole is, aki agresszív magatartása miatt börtönben tölti életét, de „önkéntes” lehetőséget kap, hogy a „börtön börtönében” való tartózkodását lerövidítse. Így kerül először a felszínre, majd a múltba, hol fényt kell derítenie a „12 majom” nevezetű csoport szerepére a világot elpusztító eseményekkel kapcsolatban. A „múltban” természetesen nagyon hamar a rendőrségen, majd egy elmegyógyintézetben találja magát, hol talán sikerül valakinek elnyerni a bizalmát, s elhitetni vele a mesét.

Nos a kérdés tehát adott, vajon a józan ész győzedelmeskedik-e a hihetetlen mese felett, vagy tényleg hihetünk a szemünknek, s a film nem akar becsapni minket? Valószínűleg ebben a formában egyik sem helytálló. Hiába lehet órák hosszat érvelni mindkét álláspont mellett (mely vita alkalmával azért biztos, hogy a konszenzus elvérzik, segy másiknak adja át a helyét - de erről majd később), s hiába tűnhet az egész egy meggyőző érvrendszernek, valami véleményem szerint hibádzik az egészben.

Méghozzá a pszichológusnő (Az utolsó mohikánból ismerhető Madeleine Stowe) karaktere, ki úgy tűnik tényleg egyedüliként képes átlátni a társadalom által felépített rostán, s néhány bizonyíték után, mint hirtelen megtért személy veti bele magát az események sodrába. Mi is ezzel a probléma? Talán az, hogy a hölgy életében a lehető legváratlanabb, „legszürreálisabb” pillanatokban tűnik fel a Bruce Willis által megformált karakter. Illetve az összes bizonyíték szinte hihetetlen módon kerül a kezébe.

Azaz feltehetjük akár, hogy az egész történet csupán az ő fejében játszódik le. Tehát alapvetően a film narratívja pont ugyan úgy ver át minket, ahogy az elméje átveri Kathryn Railly-t. De persze ez az olvasat sokaknak nem lesz szimpatikus, s hiába próbálnám megtámogatni az egész film felépítésének üldözési mániás voltával (azaz, hogy a film logikája igen csak egy paranoid képzelgésre hasonlít), vagy a bizonyítékok végig vételével, az egészre csak annyi lenne a válasz, hogy de a keretes szerkezet.

Nos igen a keretes szerkezet. Nietzsche Imígyen szólott Zarathustra című művében megfogal- mazódik egy elképzelés, az örök megvált- atlanságról, vagy ahogy az alkotásban szerepel: az örök visszatérés gondolata. Legyen most erről annyi elég, hogy ezek szerint az ember halálakor újrakezdi élete pályáját, s megváltatlanul az idők végezetéig járja körkörös előre megadott táncát. Gondolom a hasonlóság egyértelmű, s nem kell tovább boncolgatnom (aki esetleg nem látta a filmet, s nem tud vele mit kezdeni, annak a poén lelövése nélkül legyen elég annyi, hogy a végén akár újra is kezdődhetne a film), s talán azt is kijelenthetem, hogy a film történetéből adódóan itt is egy megváltatlan állapotban ragadnak a szereplőink. Mely  talán csak tovább erősíti a paranoid logikát, hisz a kitörés belőle teljesen esélytelennek tűnik, ha csak saját irrealitását nem tudjuk tételezni.

Persze ez még nem feltétlenül igazol bármit is, hisz ugyanúgy lehet ez akkor a filozófus gondolatának bizonyítása is, s tényleg a realitás, mely ugye ebben az esetben a konszenzustól eltérő (vagy legalábbis egy másikba igazodó). Ezzel pedig kanyarodjunk is vissza az oly könnyedén félredobott témához. Ebben az értelemben a  film egy esetleges másik olvasatába is belekóstolhatunk. Hisz mint ahogy az már a korábbiakban feltett ellentétpárban kódolva volt, feltehetjük a kérdést, hogy hogyan is állunk a valósággal? Mi az? Hogyan tekinthetünk rá? Én már a korábbiakban elkülönítettem két formáját, a konszenzuson (vagy konvenciókon, ahogy jobban tetszik) alapuló elfogadott valóságot (itt szintén a német gondolkodó egyik szövegét, a Nem morális értelembe vett hazugságok-at kell felhoznom alátámasztásként, melyben a nyelv által megszülető konszenzuális valóságokról esik szó), illetve a szubjektív világképet (melyre talán az egyik legjobb, s nem is ilyen magasröptű példa Philip K. Dick egy nagyon korai regénye a Figyel az ég).

Ez a két variáció pozíciónktól függően körbe-körbe járkálhat, s aszerint, hogy milyen eshetőséget akarunk számításba venni, ütközhet egymással. Hisz Cole világa lehet egy szubjektív hallucináció, vagy a jövőben lévő konszenzus. A nagyobb probléma ezzel csupán az időutazás ténye, hisz ebben az esetben egy olyan általánosan elfogadott világkép ütközik egy másikkal, mely már meghaladta azt. A filmet tehát tekinthetjük ennek a meghaladásnak a bizonyításaként is akár. Vagyis a szemünk előtt változik át a kontextus a jövőből jött látogató valóságává, bár ezzel együtt a kiindulópont is ugyan úgy újra kezdődik. Megoldás talán ilyen értelemben nincs is, csak az örökké körbeforduló sors, melyről már ejtettem szót.

Az olvasatokon túl, vagy lehet, hogy éppen azokkal összevetve kellett volna szólni a film visszatérő zenei aláfestéséről, mely talán az egyik legmeghatározóbb motívuma az alkotásnak. Ezt a „rövidke” tangó dallamsort a Suite Punta del Este-nek (illetve Astor Piazzolla-nak) köszönhetjük (persze többek között Tom Waits és Louis Armstrong is gazdagítja a soundtrack-et). Illetve meg kell említeni, hogy két kategóriában (legjobb férfi mellékszereplő és legjobb kosztümtervező) Oscar-ra is jelölték, már ha érdekel ez valakit, s persze szinte az egész világot bejárta, s rengeteg nevezést és díjat hozott el a nevesebb és kevésbé neves fórumokról. A rendező munkásságában pedig antiutópia jellege miatta a Brazilhoz lehetne leginkább hasonlítani, de hangulata annyira egyedi, hogy ez inkább már csak tudálékosságnak tűnhet.

Nos gondolom ezekután már csak javasolnom kell, hogy ha eddig nem volt hozzá szerencséje valakinek, akkor próbálkozzon meg vele, illetve ha igen, akkor a pszichológusnős gondolatmenettel nézze újra, s higgye el már így előre, hogy megéri.