(Emmanuel Carréra - La Moustache)
Kevés olyan film volt eddig életemben, mellyel kapcsolatban beláttam, hogy racionálisan semmi esélyem nincsen megközelíteni. Talán fel is tudom sorolni ezek filmek sorát, mert tényleg nagyon rövid. Ugye ott van Buñuel Andalúziai kutyája, illetve Lynch Radírfeje, esetleg egy-kettő a Quay testvérek animációi közül, vagy néhány Svenkmajer. Furcsa érzés, hogy mindettől függetlenül még inkább vonzódom ezekhez az alkotásokhoz, s időnként muszáj újra és újra megnéznem őket.
Ebbe a nagyon „erős” sorba 2005-ben iratkozott fel Emmanuel Carréra Bajuszával (melyet saját regényéből rendezett), s lehengerelt, annak ellenére, hogy történet nem is kezdődik úgy, mint az eddig említett alkotásokban, hanem mintha ígérne valamit. Hisz Marc Thirez (Vincent Lindon) bajsza nem tűnik egy megfoghatatlan metafizikai jelenségnek, s még az sem, hogy levágja és ez senkinek sem tűnik fel, még feleségének, Agnés Thirez-nek (Emmanuelle Devos) sem. Az ezután következők viszont már teljesen érthetetlenek, hisz a férfi életének meghatározó dolgai lassan kifakulnak a konszenzuális valóságból, s úgy tűnik, hogy már csak az ő fejében élnek (az apja, a Balin töltött nyaralás, a tegnapi barátok, akiknél vacsorán voltak stb.).
Marc elidegenedése a valóságtól Hong Kong-ban teljesedik ki, hová elmenekül, s naphosszat jár körbe-körbe egy teljesen idegen és furcsa világban. Talán ez lenne az egyik kapaszkodó, vagy esetleg egy pszichózist lehetne még felépíteni, de azt hiszem semmi értelme. Az alkotással szemben racionális úton (számos próbálkozás után sem) nem jutunk semmibe. Valamit inkább meg kell érezni, valamin inkább át kell látni (mely azért lehet a rációhoz vezet vissza, de sokkal romantikusabbnak hat).
Lehet, hogy nagyot tévedek, de valami elragad minden alkalommal a film nézése közben. Mintha egy pillanatra fellebbenne Maya fátyla, és ha én nem is, de a főhősünk betekintést kapna a modern világ mögött megbújó erők működésébe. Mintha az ő elidegenedése az enyém is lenne, a miénk is lenne, ahogy egyre értetlenebbül állunk a világ előtt, melyről azt mondják már zárt és ismert.
Ha mondhatom számomra a film egy szubjektum kálváriája, egy olyan világban, mely átvette felette a hatalmat, s ő teljesen esélytelenül menekül el előle megkeresni önmagát, hisz az visszavonszolja a rá kiosztott szerepbe. Ilyen értelemben erősen rokona a film az Amerikai psycho-nak, melyben igaz máshogy, de ugyan ez a menekülési kísérlet fogalmazódik meg, ugyanezzel a konklúzióval („Nem kijárat”).
Persze biztos megérdemelne a film egy hosszabb diskurzust a pszichológia talaján, de én ezt nem érzem feladatomnak. Ha úgy tetszik én csak kérdezni szeretnék a filmről, s válaszok helyett valamit megérezni a benne megvalósuló világról, mely tükörképe is lehet az enyémnek, a miénknek. Nem is húzom inkább tovább a szót, csak javaslom, hogy azt a 87 percet szánjátok rá (a film megjelent a KultúrSokk sorozatban - jaj és amíg el nem felejtem Philip Gass, akinek neve talán ismerősen csenghet a Quatsi trillógiát ismerőknek, szerezte a zenéjét, mely szinte tökéletesen teljesíti ki a film paranoid, feszültséggel teli hangulatát).
