(Spike Jonze - Adaptation)

Charlie Kaufman harmadik forgatókönyve nagyban eltér az eddig megszokott vonaltól. Először is az alkotás nem saját munkája, hanem egy regény adaptációja (Susan Orlean – The Orchid Thief), mely erőteljesen rányomja a bélyegét az egész filmre. A rendező ismét Spike Jonze, ki újra zseniális választásnak bizonyult. Előrevetném, hogy véleményem szerint a munkásság legjobb darabjáról van szó, mely leginkább megmutatja az író zsenijét.

Legelőször is szögezzük le, hogy a film és a könyv kapcsolata csupán látszólagos. A kiindulóponton kívül nem sok köze van egymáshoz a kettőnek. Ha úgy tetszik egy fiktív oknyomozó riportról van szó, melyben a híres írónő bestsellerét leleplezik. Illetve, említsük meg, hogy a film már csak annyival történelmet írt, hogy a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában Charlie és Donald Kaufman lett nevezve, kik közül az utóbbi fiktív személy.

Ezzel bele is vághatunk a történetbe. Életem egyik leglehangolóbb filmkezdetéről van szó, mely pár másodperccel később a legnagyobb pozitív csalódás lett. A világ legközhelyesebb kezdőmondatai után, rögtön be is ismeri Charlie, hogy mekkora klisé lett belőle. Majd megismerkedünk az ikerpárral (Nicholas Cage), kik mindketten forgatókönyveket írnak, s szép lassan öregszenek, pocakosodnak, kopaszodnak. Már ezzel megvan a film központi témája, hisz ebben a fiktív világban minden a valóság ironikus tükörképe, vagy éppen a szörnyű valóság bemutatása.

Fiktív világ, mert Kaufman semmiben nem hasonlít saját teremtményére, ki kételyektől gyötörve sodródik írói válsága közepén. S kitalált ikertestvére sem az, kire rámondanánk, hogy ő az igazi alkotó. De realisztikus is bizonyos pszichológiai szinteken (amire a másik forgatókönyv utalhat esetleg), hisz az ikrek, akár lehetnek Charlie két alteregója, kik szintéziséből megkapjuk őt. Tehát a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy egy paródiáról van szó, méghozzá az alkotó saját magát figurázza ki.

Tovább haladva a film története is önmaga paródiájának tűnik, hisz az elején felvázolt író szándékot keresztül húzza a valóság. Míg az elmében megfogan egy mag, s abból kivirágozna egy film az orchideákról, addig a valóság nem szól másról, csak drogokról, fegyverekről és autós üldözésről. Hogy miért? Mert ez eladható ma, mert a virágokra valójában senki nem kíváncsi (csak elrabolna 2 órát a nézők életéből). De lehet, hogy csupán az ihlet hiánya miatt, hisz az egész akció csak azután kezdődik, hogy Kaufman elhagyja a könyvet, s átlép fantáziájának birodalmába, azaz nem lehet forgatni csupán e nemes virágokról. De a fentebb kifejtettek alapján, a film lehet a személyiség mindkét részének kielégítése is, sőt bizonyos értelemben kettészedhető, s a darabok nyugodtan felcímkézhetőek a megfelelő testvér nevével.

A két rész között a váltás a technikában is nagyon jól nyomonkövethető, ha végiggondoljuk a film első részét gyakran megszakítják különböző betétek. Visszaemlékezések, egy-egy éppen megelevenedő jelenet, az alkotás elejének rövidített változata egy álomban. A második részből ezek tökéletesen hiányzonak, szinte eltűnnek a naurációk, az eddigi tempó felgyorsúl, s szinte mindent tényként a szemünk elé lök. Ilyen szempontból persze pont értelmezhetjük fordítva is, hogy mikor vagyunk az író fejében, s mikor a valóságban. Az ezzel való játék viszont nagyon elterelne a filmtől.

Hogy mégis miről van szó, nem tudom. Talán ezek közül valamelyikről, talán ezek szintéziséről, talán egyikről sem. Bár lehet, csupán annak reménytelensége fogalmazódik itt meg, hogy valaki ír egy könyvet (Susan Orlean – Meryl Streep) egy emberről (Jhone Laroche – Chris Cooper), mely könyv alapján majd valaki megírja a forgatókönyvet, s végül ezt leforgatják. Hogy a végterméknek mi köze az eredeti személyhez, szintén nem tudom, de sejtésem szerint nem sok. Illetve ezzel felelősség is jár, hisz mindazoknak kik ott szerepelnek, vagy éppen az írónak elszámolással tartozik. Ez pedig úgy tűnik túl nagy teher.

Mint ezekből látható véleményem szerint a konkrét történet nem túlzottan lényeges, az elemek nagy része felcserélhető (felőlem gyöngyhalászat is lehetne orchideák helyett, bár ki tudja, az adaptáció jelentésének kettősége mindenesetre nem jönne ki). A hangsúly inkább az ikerpár azon különbségén van, hogy milyen igényeket akarnak kielégíteni (Donald a tömegszórakoztatás, Charlie a magas kultúrát), s ezen igényeknek, hogyan lehet egyszerre megfelelni. Ezzel az alkotást egy hosszas sorba állítom be, ha még nem is a legelejére, helyezéséért akkor sem kell panaszkodnia, hisz az egész feladatot megfelelő iróniával, humorral kezelte, mely roppant élvezetessé teszi a kísérletet.