(George Clooney - Confessions of a Dangerous Mind)
Kaufman az Adaptáció után ismét egy „regényt” alkalmaz a mozgókép nyelvére, de ebben az esetben nem ragadtatja el magát, s lényegileg történetet mesél. A rendező székét ez esetben George Clooney foglalja el, kinek ez volt az első rendezése. A film nem igazán illik bele az eddigi sorba, hisz szinte teljes mértékben hiányoznak a kéznyomok, melyből fel lehetne ismerni Kaufman-t.
Röviden összefoglalva a történetet (mely eseményei valósak) egy kémfilmmel állunk szemben, melynek főhőse Chuck Barris (Sam Rockwell, akit legutóbb ugye a Jesse James meggyilkolásában láthattunk). Neki köszön- heti a televízió története a Dating Game-et (ugye ennek több változatát is ismerhetjük a honi berkekből is) illetve a Gong Show-t (mely szintén futott itthon is, talán Benne leszek a tv-ben címmel). Emellett pedig a CIA bérgyilkosaként ütötte el az időt a hidegháború alatt.
Máshonnan megfogva egy fejlődéstörténettel van dolgunk, mely szép lassan bemutatja a fentebb felvázolt folyamatot egészen a kezdet- ektől. Egy sikervágyó fiatalember, hogyan jut el a nulláról a televíziózás csúcsára, s hogyan omlik össze az egész élete. E végponthoz persze rengeteg csavaron keresztül jutunk el, de az egész mégsem áll össze.
Nehéz megmondani, hogy miért tűnik az egész szaggatottnak és élettelennek. A flashbackes szerkezet nem feltétlenül jelentené ezt. Még a gyenge színészi alakítások sem zavaróak annyira. Az viszont, hogy a film világában megjelenő szereplőkből hiányzik egy (időnként több is) dimenzió már közelebb visz minket a megfejtéshez. Mondhatnám még talán, hogy Clooney-nak túl nagy falat volt ez elsőre, s a filmben rengeteg potencia odaveszett. Bár lehet, hogy tévedek, s a lécet teszem túl magasra (melyet azért tehetem joggal Kaufman esetében), s ha így figyelem nincs is vele semmi probléma.
Innen megközelítve egy tökéletes két órás mozival van dolgunk, mely megfelelő mértékben vicces, akció dús és drámai, hogy a tömegek igényét kielégítse. Talán még kicsit túl is lő a célon, hisz az egészben azért elrejt egy-két üzenetet, melyek talán mégis oly gyermekdedek, hogy nem feltétlen fontos komolyan venni őket.
Persze lehet, hogy tévedek, s mégiscsak fontos mondanivaló, hogy az élet nem játék (még ha néhányan azzá is próbálják tenni), s a legnagyobb dráma az, hogy életem nagyközönség előtt való elmesélése után fejbe lövöm e magam, vagy sem. De az is elképzelhető, hogy ezek tényleg közhelyek, s ha még ez így is történet, azzal semmiképp nem szállnék vitába, hogy kalandos volt, de amit utóéletként elénk köpött csupán köpet marad.
Annak, aki egy újabb Malkovich menetre vágyik, mint kitalálható semmi képen nem ajánlom. Aki gondolatébresztés nélkül (vagy annak csekély reményével) szeretne jól szórakozni egy kis modern „vad regényes” történetet. Vagy mint utolsó mentsvárként: ha kíváncsi, hogy egy emberi élete, hogyan sodródhat a legvalószínűtlenebbül a szánalmas értelmező szótár cikkelye alá, annak okozhat kellemes szórakozást, s végül is egyszer meg lehet nézni (én nem bírtam többször, de egy ilyet még megbocsáthatunk, no persze nem Cloony-nak).
