(Bryan Singer - The Usual Suspects)

A 40-es, 50-es évek Hollywood-ja ha úgy tetszik a német expresszionista fotó technika lázában élt. Sorra elevenedtek meg a fekete-fehér hősök, kik akármilyen csavaros bűnügy szálait ki tudták bogozni. Mára ez a műfaj annyi apró kis ösvényre szakadt, hogy  talán a néhai karakterek sem tudnának úgy eligazodni rajtuk, mint saját történetükön. Mindenesetre olyan sok remek alkotást köszönhetünk ezeknek az utaknak, hogy feltétlen megéri a barangolás e járt-járatlan csapásokon.

Kalandozásaink közben egy apró kis alkotásra akadunk, mely talán a két Oscar-díjával szalad felénk, vagy csak, mint megbújó orgyilkos ugrik ránk hátulról, de mindenképpen hatalmas élményt kínál. Ha már csak a szereplő gárdán futunk végig (Verbal - Kevin Spacey, Hockney - Kevin Pollack, Fenster - Bennicio del Toro, Keaton - Gabriel Byrne, McManus - Stephen Baldwin), talán akkor is sokan megnéznék az alkotást, ha viszont egy kicsit közelebb lépünk hozzá, talán nagyon kevesen lesznek, kiknek nem sikerül a kíváncsiságát felkeltenem.

A történet több szálon fut, úgy tűnik, hogy a jelenben Roger ’Verbal’ Kint a rendőrség épületében hűsöl, egy félresikerült akció utolsó (illetve a magyar maffia egy tagja még kómában fekszik a börtönben) túlélőjenként. Címszavakban: 91 millió dollár, kokain, hajó, robbanás. Az előzményeket Verbal elbeszéléséből, vagy inkább vallatásnak tűnő csevejből tudjuk meg, melyet egy New York-ból érkezett vámossal folytat.

Tehát a Spacey által megformált nyomorék szavai alapján indulunk el az utazásra, mely az öt ember összehozásától a legtöbbjük haláláig tart. A szálakat a háttérben pedig egy Keyser Söze nevezetű „szellem” mozgatja, kihez képest a legtöbb bűnöző erényes szűzlánynak tűnik. Talán az utolsó képkockákig nem is annyira nyilvánvaló, hogy miért is olyan remek ez a film, de a képernyő elsötétülésére a meglepetés a nézők arcán talán természetesebb, mint sok nő könnyei az Elfújta a szél alatt.

A film ereje persze nem csupán egy hatalmas meglepetésre való kihegyezettségben rejlik, hisz az egész krimi kibontakozás gyönyörű kameramozgáson és kezelésen zajlik, melyet így méltán emlegethetünk a neo-noir talán sokkal ismertebb és méltán elismert alkotásai között. Illetve a filmet végigkíséri egy enyhe vallási vonulat, mely érdekes többlet tartalommal ruházhatja fel.

Söze és az ördög párhuzama (kinek ugye a legnagyobb húzása az, hogy elhitette a világgal, hogy nem létezik, s ezért nem is kell tőle félni, maximum a rossz gyermekeket kell vele ijesztgetni) talán az egészet némi szakrális erővel is feltölti. S ahogy az ördög játéka kirajzolódik, melyet a számára egyszerű gyalogok játszanak, kik túl sokat képzelnek magukról (akár a rendőr, akár a bűnözők), úgy válnak a néző számára is esetleg egyre kézelfoghatóbbakká a saját világában való „gonosz erők”.

Persze nem feltétlenül, hisz az egész párhuzam valószínűleg csupán magának Söze-nek az ötlete, ki így akarja saját mítoszát (akár a mesének tűnő történettel is, melyben saját feleségét és gyermekeit öli meg) a végtelenségig tágítani, s a talán legerősebb emberi érzelmet, a félelmet erősíteni. Akárhogy is álljon a helyzet, a végeredmény mindenképpen sikeres.

Ha valaki még nem látta, annak javaslom a felkutatását, aki pedig látta, annak az újranézését, hisz könnyedén kijelenthető, hogy mind a forgatókönyv, mind Spacey megérdemelten kapta meg a kis szobrocskát, illetve a többi díjat, melyet sikerült besöpörnie az alkotásnak.