Андре́й Арсе́ньевич Тарко́вский (hogy a teljesség kedvéért egyszer így is le legyen írva), reményeim szerint sokak által ismert és kedvelt rendező. Talán nehéz fába vágom a fejszémet most induló sorozatommal, hisz nem is kellene mondanom, hogy elég erős és bonyolult filmek tarkítják a rendező munkásságát. Szerencsére saját munkája „A megörökített idő” (Osiris, 1998) sok segítséget és támaszt nyújt az alkotásokhoz. Azaz - ha ilyen kijelentést egyáltalán tehetek - rajtam kívül, vagy éppen rajtam keresztül Tarkovszkij is írója lesz az elkövetkezendő bejegyzéseknek.
Hogy néhány ilyenkor ide kívánkozó adatot is leírjak a biztonság kedvéért, el lehet mondani, hogy a múlt század 32. évében született a Szovjetunióban, s 1986-ban Párizsban hunyt el. Filmjei nagy részét otthon, szülőhazájában készítette, de munkássága végén (amikor is lényegileg disszidált) Olaszországban és Svédországban is megörökített néhány gondolatot a filmvászon szerelmeseinek.
De igazából nem érzem szükségét, hogy nagyobb képet fessek magáról a rendezőről, reményeim szerint a filmjeiből, mint a kagylókat megmaradt lenyomataikból elő lehet rángatni, s alaposan szemügyre venni. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy néhány szóban megpróbálok képet festeni a filmekről, melyek a későbbiekben a boncasztalomra kerülnek.
Tehát rögtön itt az első Ubiytsy (The Killers - ez a mű sajnos nem áll rendelkezésemre, ha esetleg tudna valaki segíteni azt szívesen venném), mely lényegileg az első filmje Tarkovszkij-nak, Hemingway novellája alapján. Majd szinte rögtön utána a Segodnya uvolneniya ne budet (There will be no Leave Today), mely rövidfilm a II. világháborúban játszódik.
A nagyjátékfilmek előtt még egy rövidebb alkotás kerül ki a kezei alól (de ezt már a Mosfilm megveszi), melyben egy kisfiú, egy férfi, egy hegedű és egy úthenger játszik szerepet Moszkva utcáin. A címe ezért is Katok i skripka (Steamroller and Violin). Ezek után az Iván gyermekkorával elkezdődik a nagyjátékfilmes korszak, mely 7 filmmel (és egy dokumentumfilmmel) halhatatlanná tette a szovjet rendező nevét.
Az első film egy a második nagy világégésben játszódó történet, melyet folytonosan flashback-ek szakítanak félbe, melyből egy drámai, roppant megható történet áll össze a végére. Második egészestés alkotása Andrei Rublev orosz ikonfestő életének 7 fejezetét örökíti meg egy prológussal és egy epilógussal (melyben a festő képeit veszi sorra).
Ezután érkezünk el a számomra talán legkedvesebb alkotáshoz a Solaris-hoz (ezt már Hollywood-ban is előszedték egy remake kedvéért, ha jól emlékszem Clooney főszereplésével). Ez lesz majd a legmerészebb filmje, melyet még a Szovjetunióban eltöltött idő alatt elkészít, hisz Lem regényéből valami olyasmit olvas ki, mely semmiképpen nem illik össze a kor és a hely ideológiájával.
A Tükörről, nem igazán tudok pár szóban nyilatkozni, tehát inkább térjünk rá rögtön a Stalker-re, mely alkotás lényegileg párja lehet a Solaris-nak (már csak műfajukat tekintve is). Ebből kiderül, hogy mit tenne néhány magát értelmiséginek tartó ember, ha lehetőséget kapnának rá, hogy minden vágyuk teljesüljön.
A Tempo di Viaggio (mely olaszországi leforgatása után nem tér vissza szülőföldjére), egy dokumentumfilm a két rendezőjéről, azaz Tarkovszkij-ról és Tonino Guerra-ról. A Nostalghia kicsit előrevetítve egy önvallomás, melyet egy költő szájába ad. Az Áldozathozatal, mely még számomra is meglepetés lesz (hisz eddig nem volt szerencsém hozzá), pedig lezárja a történetet.
Nos remélem, hogy az utazáson velem tartotok néhányan, s annyira élvezni fogjátok a filmeket, mint én. Reményeim szerint hetente képes leszek egyet megnézni közülük, s levésni a róluk való gondolataimat, illetve a mankókat, melyeket magának Tarkovszkij-nak köszönhetünk.
