(D. J. Caruso - The Salton Sea)

Gondolom minden olvasómnak van legalább egy olyan filmes élménye, melyben a főhős az első képkockákon éppen egy halálos seb okozta trauma hatása alatt kezd bele az ide vezető útja taglalásába. Legjobb tudásom szerint ennek gyökerei egészen a klasszikus noir mozikig vezetnek vissza minket, bár lehet, hogy egy kis kutatómunkával ettől még mélyebbre is juthatnánk a filmtörténetben.

Kalandozásaink most ezzel szemben csak 2002-ig visznek vissza minket az időben, de azt hiszem, ez semmiképpen nem olyan hatalmas probléma, hisz az ilyen jellegű alkotások minden jellemzőjében (sőt, azt egyértelműen meghaladó) tobzódó mozi vár ránk. Ha valaki még látatlanban megijedne Jim Morrison reinkarnációjának tartott színésztől, azt megnyugtatom, itt a legjobb formáját hozza.

Tehát egy hatalmas giccs parádéval kezdünk (látszólag), melyet azért finom szellőként átjár valami költőiség, valami romantika, hogy ne csupán epét hányva meneküljünk már ebben a pillanatban. Danny Parker, vagy éppen Tom Van Allen (azaz Val Kilmer) -majd a néző eldönti- éppen utolsó trombita traktusait játssza, miközben a pénzzel teli lakást a pokol első lángnyelvei ostorozzák. A halálra készülő zenész pedig, mivel más lehetősége nincs mesélni kezd.

A mese első dallamai viszont érdekes módon kezdenek. A gyorsító fehér por rövidre vágott történetével ismerkedhetünk meg (lásd második video a bejegyzés alján), mely képsorokban felsejlik rögtön, hogy nem egy átlagos neo noir filmmel állunk szemben. Majd a speed és a bosszú hangsorain végigzongorázva jutunk el az meggyőző karakterek erdején keresztül a történet igazi magjához.

Ebben Tom Van Allen felesége elvesztése után (véletlenek sorozata folytán egy droggal kapcsolatos leszámolás színhelyére keverednek, hol mind az asszony, mint Allen meghal, hogy megszülessen Danny Parker) a kábítószer uralta világ legmélyére hatolva bosszúra szomjazik.

A klasszikus noir körvonalai már fel is húzódtak a film köré (melyhez a környezet, a világítás, a kamera további lökéseket ad), hisz minden adott, mely ehhez szükséges. Ilyen tekintetben, első sorban egy krimivel állunk szemben, mely egy halott nőért énekli a bosszú traktusait. Azzal megfűszerezve, hogy főhősünk semmiképpen nem egy klasszikus hérosz, hisz már csak az előbbiekben említett identitásváltás is eltereli e nemes útról. Sokkal inkább egy posztmodern alak, ki minden konvenciót felrúgva, bizalmát a klasszikus narratívákban elveszítve egy új felé fordul.

Utazását pedig olyan emberek kísérik, kik vagy képesek lennének egy celebriti feká- liájáért életüket áldozni, annak reményében, hogy pénzhez jutnak, vagy annyit szívtak már, hogy orruk bánta, s azt egy műanyag kiegészítővel pótolják. De a kettőség kedvéért ez a világ olyan lakókkal is bír, kik a barátság egy olyan transzcendentális fokát mutatják meg, mely máshol elképzelhetetlen.

Ebből már körvonalazódik, hogy a neo noir színfalak között egy posztmodern mese játszódik, melyben a fekete és fehér határai régen elmosódtak. A szereplők egyszerre a néző, s valami teljesen idegen is, ezzel nehezítve a tényleges azonosulás lehetőségét (bár csupán annyira, hogy a film ilyen olvasata lehetséges legyen).

Nem került még említésre a filmzene, mely zseniálisan játszik szintén a „főhős” kettőségével, hisz nyugodtan megfér Miles Davis egyik örökzöldje, a Chemical Brothers Let forever be-je mellett. Illetve azok a költői képek, melyek a legváratlanabbul bukkannak elő Allen/Parker fejéből, hogy ezzel olyan irányba változzon már csak a kezdő képsorról alkotott előzetes véleményünk, mely a lehető legtávolabb visz a giccs fogalmától.

Trailer:

A Brief History of Meth: