(Tim Kring - Heroes)

A képregény füzetek mára itthon is olyan népszerűvé kezdenek válni, mint a tengeren- túlon, vagy Japánban. Ez legfőképpen köszön- hető a filmiparnak, hisz az utóbbi időben rengeteg értelmezés került át a nyomtatott színes (vagy nem színes) képekről a celluloid szalagra. V for Vendetta, Sin City, The Dark Knight, hogy csak néhányat említsünk meg, melyek tényleg kimagaslanak a nagy áradatból.

A siker mely a filmeket övezte talán egyér- telműen kiált, hogy más filmes formákban is testet öltsön valami hasonló. A legnyil- vánvalóbb választás, természetesen a televízió, s a mostanában szintén új erőre kapott sorozatok, melyek ma már tömegével lepik el a tévéképernyőket, s többnyire remek alkotások. Persze ha nem követelmény, hogy ebbe a szcénába egy konkrét képregény kerüljön be, elég csupán ha a hangulatot, a műfaj jellemzőit megpróbálják lefordítani.

Több nyilvánvaló lehetőség lenne az utóbbi évekből, melyek bizonyos értelemben fed- nék a képregény műfaját, de egyik sem olyan egyértelmű, mint a Hősök. Illetve a Tim Kring által alkotott sorozat hihetetlen népszerűsége is kiemeli ebből a körből (bár őszintén számomra a mára már befejezett/levett 4400 sokkal érdekesebb volt finom szőttesként ráboruló társadalom kritikájával, de úgy tűnik a kisebbséghez tartozom).

A 3. évada közepe felé haladó sorozat, ha történetileg nem is hoz stabil szintet, a hangulat, azaz a képregény által átszőtt látványvilág, a naiv világot mentünk légkör (mely azért kezd lassan kihalni), nagyon egyenletesen ott van minden egyes mozzanatában. Ha például csak az első évadot nézzük mind két aspektus központi szerepet játszik, hisz az egész történet egy képregény rajzoló, bizonyos Isaac Mendez látomásai alapján halad előre, melyek természetesen néhány különös képességekkel rendelkező embert hajtanak a világ megmentése felé.

De mielőtt tovább haladnánk ezen a nyomvonalon, ejtsünk néhány szót arról, hogy pontosan miről is van szó. Napjainkban járunk egy olyan világban, ahol bizonyos emberek génállománya elért egy újabb szintet, s olyan képességekkel rendelkeznek, melyeket akármelyik képregény hősnél is szívesen látunk, azaz repülnek, befolyásolják a tér-idő szövetét, minden sérülésük pillanatok alatt meggyógyul, mások gondolataiban olvasnak s talán folytathatnánk még a sort hosszan.

Úgy tűnik, hogy ezek a személyek ráadásul nem véletlenül, hanem igen is jó okkal vannak jelen a hétköznapi emberek között, kiknek gyakran hősökre van szükségük, hogy zavartalan életük semmiképpen ne essen ki a megszokott kerékvágásból. Persze a leggyakrabban pont hasonló képességű emberek miatt történhetne ez meg, így, talán mondhatjuk, hogy a képességekkel bírók két csoportra oszlanak, azokra akik segíteni akarnak másokon, s azokra akik magukon (a jó-rossz megkülönböztetés nem teljesen egyértelmű, hisz a jól bevált képregényes kétdimenzióság, mostanra kezd semmivé foszlani, s a fekete és fehér határvonalai elmosódni). Cégek tűnnek fel, értelmeződnek újra, mint ahogy a karakterek nagy része is az események előrehaladtéval.

Ha úgy tetszik egy ne is annyira misztikus cyberpunk világba lépünk be, mely csupán a „valóság” árnyékaként, a háttérben megbújva játssza le a játékokat, melyen a jövő múlik. Az egész vonalvezetése pedig egy több szálon futó képregény folyam, mely a karakterek különböző útjait követve halad kockáról kockára.

Nézzük újra az első évadot, melyben Hiro Nakamura (Masi Oka) konkrétan egy képregény történetét éli meg a valóságába, s annak lapjait követve jut el a hőssé váláshoz. Vagy Peter Petrelli (Milo Ventimiglia) ki a képregény rajzolójának Isaac-nak a festményei (illetve némi súgásból, mely a jövőből érkezik) alapján indul neki (jó ápolóhoz mérten) meggyógyítani a jövőt. Vagy utóbbi testvére Nathan, ki a politikai intrika szövevényében több morális válságot megélve áll végül a helyesnek vélt oldalra.

Már csak ebből a pár eseményfoszlányból jól kitűnik az egész naiv vonalvezetés, a „jó” győzedelmeskedése a „rossz” felett. A különlegesség terhe, mely az önző (kívülről és belülről jövő) célok, érdekek felett győzedelmeskedve végül inkább áldás lesz.

Ha viszont tovább nézzük az évadokat, a dolgok kevésbé lesznek ennyire egyértelműek. Az egyre több titok felszínre kerülés után, a karakterek és a körülöttük lévők múltjának megismerése során valami - ahogy már említettem is - megváltozik, s egyre árnyaltabb képet kapunk, melyet azért a világmegmentés toposza, illetve a másság problémája ugyan úgy áthat, de már nagyon új értelemben. Szép lassan egy belső küzdelem is kialakul a fontosabb szereplőkben, mely alapjaiban kérdőjelezi meg azt az identitást, melyet eredetileg nekik tulajdonítottunk.

Azaz, attól, hogy a történetek naivitásukat megőrzik a karakterek mintha kezdenének ebből felnőni, s igazából azokra a kérdésekre reflektálni, melyet ténylegesen felvet az ő létezésük (s itt nem csupán az eredet kérdésére, hanem ettől sokkal fontosabb önigazolási, önértékelési, önismereti kérdésekre, melyeket főként az „átlagos világgal” való együttlétük kontextusában kezdenek a második évad közepétől vizsgálni).

Tehát egy nagyon jó hangulatú fejlődést mutató sorozattal van dolgunk, melyet azért áthat a képregények történetvezetésének és témájának naivitása, de fantasztikus látványával, illetve erős karaktereivel, kik a színfalak között egyre tudatosabban mozognak nagyszerűen ellensúlyozza ezt. Nehéz lenne megmondani, hogy meddig képesek tartani a színvonalat (bár ezen a téren nem túl nehéz), vagy hogy képesek lesznek e változtatni a mostanra már nagyon egyvágányúnak tűnő történeteken, de ezeket majd a jövő megválaszolja.