Az eredeti könyves lista második fele, e mellé majd még jön a századonkénti 5 író, kik a világirodalom palettájára egy-egy színfoltot feltettek, s irodalmilag is a legmagasabb elitbe kerültek be (kizárólag Jeffrey kedvéért).

Remélem senkit nem keserítek el, hogy kihagytam valamit, vagy tántorítok el, mert az ízlésem csapnivalónak bizonyulna (bár ezt kétlem). Szóval jó olvasást, s a hiányosságokat pótolni, higgyétek el teljes mértékben megéri, mind a húsz alkotás, ami a listán szerepel egyedülálló és felejthetetlen. Még ha egyes művek az irodalmi kánon fő csapásvonalától nagyon távol is esnek.

Nos jó olvasást, s itt a második tizes:

• Imigyen szólt Zarathusztra (Friedrich Nietzsche)

„Könyv mindenkinek és senkinek.”

Számomra kihagyhatatlan és megkerülhetetlen, s annak ellenére kerül ide, hogy manapság már nem regényként tartják számon. Pedig a XX. század elején még úgy készültek az első fordítások. Zseniális, mesterien megírt alkotás, nem is tudom mi lenne velem nélküle.

Fülszöveg: „Friedrich Nietzsche 1883 és 1885 között született, költői ihletettségű munkáját már a századelőn megismerhette a magyar olvasó - mi több, szinte egy időben két fordításban is. Bár Wildner Ödön fordítását például Ady Endre is méltatta, mára mindkét fordítás elavult. Kurdi Imre új fordításához a szerkesztők gazdag jegyzetapparátust készítettek, s ezzel a kötet nemzetközi mércével mérve is egyedülálló vállalkozásnak tekinthető.”

• Gépnarancs (Anthony Burgess)

A kicsi Alex története semmi képen nem maradhat le erről a listáról. Olyan erőteljesen magával ragadó (ha sikerül 10 oldalt elolvasni, s megszokni, hogy a furcsa szavak ott vannak folyton), hogy egyértelműen egy ültő helyben olvasandó.

Fülszöveg: „Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal megtűzdelt szlengjén. Az ő egyszerre taszító és vonzó személyiségén keresztül kapunk képet az alattvalóira gondolattalan, gépies konformitást kényszerítő Államról, amely a fiatalok számára életformává vált erőszak visszaszorítására az "agymosástól" sem riad vissza - holott ez az erőszak paradox módon már a méltóság megőrzésének egyetlen eszköze, amikor az állati ösztönöknek kell eluralkodniuk a tudaton, hogy az ember legalább az embertelenségben ember maradhasson. Burgess riasztó, pesszimista látomásából Stanley Kubrick készített döbbenetes hatású filmet.”

• New York trilógia (Paul Auster)

Auster a krimi műfajának üde színfoltja mostanában. Első találkozásom vele a trilógia három novellája, mely nem csupán a magas művészet felé vert híddal tűnik ki a zsánerből. A végjáték valami olyan letaglózó, hogy leírhatatlan, mindannak ellenére, hogy valószínűleg végig ott köröz a gondolat az olvasóban, de így az arcba vágva. Zseniális.

Fülszöveg: Paul Auster (1947-) amerikai regényíró, esszéista, költő és műfordító a 80-as évek közepén vált szélesebb körben ismertté kísérleti detektívregény-sorozatával, a New York trilógiá-val. Ennek első darabja, az Üvegváros egy Quinn nevű, álnéven publikáló író története, akit felbérelnek, hogy kövesse Stillmant, a börtönből szabaduló filozófust, hátha az meg akarja ölni a fiát. Ahogy Quinn elmélyed az ügyben, egy olyan labirintusba téved, amelyben a szereplők kiléte egyre zavarosabb lesz, s már-már szétválaszthatatlan, mi tény és mi fikció. A Kísértetek című második regény a detektívtörténet lecsupaszított váza. "Az ügy eléggé egyszerűnek látszik. White kívánsága, hogy szemmel tartson egy Black nevezetű egyént, amíg csak szükségesnek mutatkozik. Míg Brownnak dolgozott, Blue elég sok hasonló jellegű munkát végzett, és úgy tűnik, ez az ügy sem lesz másmilyen, talán még könnyebb is az átlagnál" - így kezdődik a történet, amelyben végül csak arra a kérdésre kapunk választ, hogy ki kicsoda és miben sántikál, arra azonban nem, hogy mit is jelent ez az egész. "Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, jelenben a jövő - írja Auster. - Ilyen a világ: vakon tapogatózunk, lépésben, szavanként botorkálunk előre. Keserves a tudás, s gyakorta bizony nagy árat kell fizetnünk érte." A bezárt szoba főszereplőjének egyes szám első személyű története a hasonmás-téma variációja. A narrátor egy eltűnt és halottnak hitt író, Fanshawe kéziratának birtokába jut, amelynek publikálása valóságos irodalmi szenzáció. Oly mértékben azonosul ezzel az íróval, hogy még a feleségét is elveszi, holott tudja - egyedül ő tudja -, hogy Fanshawe valójában él. Ez a nyomozás, melynek során irodalmi alakok kopírozódnak egymásra, az önazonosság-keresés parabolájaként olvasható, s mint ilyen, nem csak a trilógiát zárja le, hanem továbbmutat a későbbi - magyarul ugyancsak egytől egyig megjelent - Auster-regények felé.”

• Randevú Rámával (Arthur C. Clarke)

A rejtőzködő idegenek, vagy csupán annyira szégyellősek, hogy nem merik megmutatni arcukat? Clarke a sci-fi irodalom legnagyobb alakja (mondhat akárki akármit ez így van), s nem csupán a gyakorlatba átültethető ötletei miatt, hanem élvezhető történetei miatt is.

Fülszöveg: „Arthur C. Clarke legjobb művei között tartják számon a mára már klasszikussá vált - Campbell-, Hugo-, Jupiter- és Nebula-díjas -Randevú a Rámával című, 1973-ban írt regényét. Gigászi méretű, rejtélyes, henger alakú tárgy tűnik fel az űrben, és száguld egyenesen a nap felé. A naprendszerből kutató űrhajót küldenek a Rámának elnevezett magányos vándorra, hogy vizsgálja meg, mielőtt végképp eltűnne az űr mélyén. A feladattal megbízott űrhajósok azonban csak néhány kérdésükre kapnak választ, a többi - a Ráma minden pontján észlelt háromoldalú szimmetriát mutató struktúráktól kezdve a hengeres tengeren át a gépezet-szigetig - titok marad. E titkok minden bizonnyal egy, a naprendszerénél sokkal fejlettebb civilizáció hírnökei. De kik lehetnek a rámaiak? Hol vannak, és mi a céljuk az emberekkel? Talán a serényen tevékenykedő biotok adhatnának választ e kérdésekre? Vagy az üvegtemplom rejti a megoldást? Vagy talán az óriási henger megközelíthetetlen „déli féltekéje"? A Ráma őrzi megoldhatatlan titkait, és évtizedek óta újabb és újabb olvasónemzedékek fantáziáját mozgatja meg lebilincselő és letehetetlenül izgalmas történetével.”

• Szinuhe (Mika Waltari)

Az egyiptomi orvos (még valamikor a régi időkből) története egyik kedvenc fiatalkori olvasmányom volt, lebilincselő, izgalmas, misztikus. A kedvenc történelmi regényem.

Fülszöveg: „A neves finn író regénye az ókori Keletre viszi el az olvasót. Szinuhe, a fáraó barátja és orvosa beszéli el életének eseményekben bővelkedő, fordulatos történetét. Szavai nyomán megelevenedik előttünk az akkori nagyvárosok, Théba, Babilon, Kréta lüktető, színes világa, feltárulnak a fáraó aranyházának titkai és a kikötőnegyedek sikátorainak élete. Szinuhe nyitott szemmel jár a fény és a nyomor közepette. Látja az elnyomottak görnyedező hátát, hallja a hatalomért vívott öldöklő harcokban az emberek halálhörgését. Életére kezdettől fogva egy súlyos rejtély nehezedik, amely magányossá teszi, és sok keserű tapasztalata után még magányosabb lesz. De a végső kétségbeeséstől megóvja mély humanizmusa, s ez ad neki erőt, hogy minden tudásával egy ellenséges, értetlen világban is az igazságot szolgálja.”

• Szívtépő (Boris Vian)

Vian-t Fruschkának köszönhetem, azt hiszem, de lehet a barátnőmnek, nem tudom, ki mondta először (bár azt hiszem az utóbbi). A Szívtépő volt a kezdet, aztán jön szépen sorba a többi.

Fülszöveg: „A filozófusok már évezredek óta töprengenek az emberi lét alapkérdésein. Kik vagyunk? Mi a dolgunk a világban? Vajon volt-e Ádámnak köldöke? E regény másféle kérdéseket vet fel, melyek talán nem ennyire filozofikusak, de ezekre legalább választ kapunk. Miért jobb a kék színű meztelen csiga, mint a sárga? Hogyan kerül egy ágyba a karácsony, egy ószövetségi próféta és egy Citroën? Rendjén való-e, hogy egy pszichiáternek rossz a lelkiismerete? Miért nem kedvelik a cselédlányok a misszionáriuspózt? Hol húzódik a szeretetet az önzéstől, a szülői gondoskodást a foglárkodástól elválasztó határ? És van-e határa az emberi kegyetlenségnek? Boris Vian e szívszorítóan komor, ám a rá jellemző fekete humorral és nyelvi vígjátékokkal színezett regénye azoknak sem fog csalódást okozni, akik arra kíváncsiak, hogy hova vezet a teljes körű pszichoanalízis, és hogy mivel tölti szabad idejét egy patkolókovács. Azt, hogy "a templom nem locsológép", már eddig is sejtettük, és a magunk részéről azon sem csodálkozunk különösebben, hogy Isten magasról lesajnálja a baltacímet. De azt, hogy hagyta lemészárolni a fákat, keresztre feszíteni a lovat (előzőleg pedig meghalni Chloét), sohasem fogjuk megbocsátani neki.”

• Úton (Jack Kerouac)

Azt hiszem, hogy nem is a stílus, nem is a bebop, nem is a féktelen és imádnivaló karakterek., hanem egy gondolat a végéről, mely teljes mértékben meggyőzött. Úgy emlékszem, hogy valami olyasmi volt, hogy a lány (Mexikóban) nem tudja milyen nem izzadni. S ennyi elég is egy másik tudatállapothoz.

Fülszöveg: „Jack Kerouac (1922-1969) az amerikai beatnemzedék egyik kiemelkedő alkotója és teoretikusa, a beatéletmód és a beatideológia modelljének megteremtője - egyben az 1950-es-60-as évek amerikai ifjúságának képviselője és prófétája, a tiltakozás, a menekülés hangjainak megszólaltatója. Lelkes követőket és ádáz ellenségeket szerzett, gondolatai a szexről, a kábítószerekről Európában tovább gyűrűztek akkor is, amikor hazájában már csillapodtak a beat körüli viharok. Könyvei lírai, vallomásos jellegűek, más-más néven majd' mindegyiknek ő maga a hőse. Főműve, az Úton a nagy utazások, száguldások története. 1947 és 1950 között barátjával, Neal Cassadyvel beautózta az Egyesült Államok és Mexikó legkülönfélébb tájait, utána egy évig tervezte az erről szóló beszámoló formáját, szerkezetét, majd pedig befűzött az írógépbe egy negyvenméteres papírtekercset - és megszületett a "spontán próza" műfaja. Az eredmény: a 60-as évek "ellenkultúrájának" beharangozása és majdani Bibliája, általános kritikusi értetlenség, valamint hatalmas közönségsiker. Sal Paradise és Dean Moriarty (Kerouac és Cassady fiktív megfelelője) szédületes dzsesszfanfárral került be az amerikai és a világirodalom halhatatlanjai közé.”

• Valis (Philip K. Dick)

Ha Clarke-nál közöltem, hogy ő a sci-fi irodalom legje, akkor Dick nem tudom mi. Na jó persze itt a sci-fi inkább mellékes, s valójában nem is arról van szó, bár tény és való, hogy a történetek így a legkönnyebben elmesélhetőek (de tegyük hozzá, hogy az ő vízióját már éljük). A Valis pedig a legkimagaslóbb alkotás szerintem, erős kezdés, s a hosszan végig vezetett Tractatus. Nincsen rá megfelelő szó, mely leírná zsenialitását.

Fülszöveg: „Horselover Fat számára minden a rózsaszín fénnyel kezdődött, az isteni jelenéssel, amely VALIS-nak hívta magát. A valóság szövete széthasadt, és a világba áramló információ kételyeket és kérdéseket hozott magával. Horselover Fat pedig nem nyugszik addig, amíg ezekre a kérdésekre választ nem kap.
Félig önéletrajz, félig fikció. Félig science-fiction, félig szépirodalom. Félig lélektani regény, félig metafizikai értekezés. Válaszok keresése olyan kérdésekre, melyeket talán jobb lenne nem feltenni. A VALIS teológiai detektívregény, ahol Isten egyszerre játssza az eltűnt személy és a tökéletes bűntény elkövetőjének szerepét. Philip K. Dick életművének egyik legnagyszerűbb, legszemélyesebb darabja megrázó és elgondolkodtató olvasmány, átszőve őrült humorral és öniróniával. Néha mosolygásra késztet, néha felkavar, de egy biztos: közömbösen képtelenség elmenni mellette.”

• Védett férfiak (Robert Merle)

Merle talán legtöbbre tartott regénye a Védett férfiak, ha csak azt veszem alapul, hogy a téma (a férfiak kihalása) nem egy helyen visszaköszön, akkor valószínűleg megérdemelten az. A könyv ereje viszont azon apróságokban mutatkozik meg inkább, melyek oda vetett sorokként, ténylegesen kiszínezik az elképzelt jövőt. (Az erőszak az öreg férfin és annak elítélése például az egyik kedvencem.)

Fülszöveg: „Fagyos éjszaka. Dermedt csöndbe burkolódzik a szögesdróttal körülkerített, nagy kiterjedésű birtok. Egyetlen bejáratánál őrtorony magasodik, ahol egy tengelye körül forgó gépfegyver mellől egy milicista lány fürkészi a kihalt tájat, amelyet kísértetiesen pásztáz egyre-egyre a fényszóró sugara. Hol vagyunk? Koncentrációs táborban? Vagy csupán egy védett körzetben, ahol tudós férfiak a halálos kimenetelű agyvelőgyulladás ellenszerét kutatják? A regény valamikor a nyolcvanas években játszódik az Egyesült Államokban. A swifti képtelen helyzet a következő: ismeretlen vírusú agyvelőgyulladás pusztít, és a járvány halálos minden nemzőképes férfira. A nők az élet minden területén átveszik a hatalmat, a köztársasági elnök pedig egy férfigyűlölő nő lesz, aki a látszat kedvéért beleegyezik, hogy egy nagy gyógyszergyár védett területet létesítsen a betegség ellenszerét kutató tudós férfiaknak. A kutatócsoport vezetője Martinelli doktor, aki, miközben társaival az emberi faj fennmaradásáért küzd, a nők között is szövetségesekre talál, és megindul a tragikomikus, fordulatos, szövevényes küzdelem...”

• Börleszk (Kurt Vonnegut)

A mikroszkopikus kínaiak, az ikrek kik együtt hatalmasak, a beterpesztett meztelen párducok. Kell még valami, ugye nem. Vonnegut talán a világirodalom egyik legnagyobb alakja számomra, regényei (s azoknak adaptációik) mind élményszámba menők. Nem sikerült még gyengébb alkotást kifognom tőle (lehet nincs is neki), s azt hiszem így méltán jelenthetem ki, hogy talán ő a kedvenc írom, s hogy legyen egy kis beszámozás, a lista élén ez a regény áll.

Fülszöveg: „A világhírű amerikai szerző egyik legfontosabb munkáját - több kritikusa szerint fő művét - végre ismét kezébe veheti a magyar olvasó. Anyagtakarékossági okokból milliméteresre zsugorított zseniális kínaiak és eltompult agyú, boldog rabszolgasorban dagonyázó amerikaiak népesítik be a kötet lapjait. Az Egyesült Államok siet a kőkorszakba, hála az elnök sajátos rendszerének. A kétméteresnél is magasabb, ijesztően rút, de jóságos elnök ugyanis - választási jelmondatát valóra váltva - rendeleti úton teremtette meg országában a nagycsaládok mesterséges társadalmát. A választási jelmondat pedig így hangzik: "Nincs többé magány!"”